Premontrei katolikus gimnázium, Keszthely, 1914

17 „Galícia felöl hideg szelek fújnak Hideg rögös földre magyar bakák hullnak Oda megyek én is, búcsúcsókra várva Ne zokog] utánnam rubintos virágom." Künn a háborúban, a sátor alatt is eszébe jút szeretője: „Sátorkarom ki van verve, A mundérom ráterítve A mundérom, a mundérom a sátoron Hjába siratsz, hiába siratsz kis angyalom." „A bakának sejehuj diófából nem csinálnak koporsót A bakának sejehuj a bakának nem írnak búcsúztatót Ágyúgolyó lesz a baka búcsúztatója Barna kisleány sejehuj az elsíratója." Népköltészetünknek tábori, hadi nótáinak ez a főjellege. A folyton változó, ifjú költészetben a régi érzéskörök. Természetes, hogy ezekben a versekben, sok a modern elem, melyről a jövő folklorisztikája fogja eldönteni, mennyiben népies, de összefoglalva eredményeinket: igazi faji költészet, a magyarság nagy lelkesedése, a nép fiának őszinte megnyilatkozása. Mit mutat ezzel szemben a műköltészet ? Feleletünk nem oly egyszerű. Nagy anyaghalmaz, rengeteg sok ismeretlen név, kevés értékes. Ebben a nagy lírai koncertben, melyben régi, új lírikusaink egyaránt hangot keresnek, a polifon érzelem költészetben alig akad egy két hang, amely kifejezné a magyarság lelkét. Vizsgálatunkat vessük a megjelent költemények közül a háború előtt leglármásabb tábora a Nyugat énekeseire s a vele lelkileg rokon Világra. Nyugat folyóirata volt a tegnapi hangok legerősebb küzdő tere. Itt nézték le a hagyományt a tisztes művészi elveket, itt