Premontrei katolikus gimnázium, Keszthely, 1912

38 szóval annyit jelent, hogy pozitív hit nélkül az erkölcs vajmi ingatag alapon épül fel. A természet nagynevű jelenségei is hinni késztetik az embert. «Van valami a természet nagyszerű csodáiban, mi szivünk fölött nagyobb befolyást gyakorol, mint büszke filozófiánk meg akarná vallani; s bármily merész vagy hitetlen légyen, nincs ember a világon, kinek keble fel nem indulna, midőn egén a mennydörgés szava felhangzik, . . . legyen Isten, vagy a vak sors, mielőtt hódolunk, szivünk egészen nyugodt ily pillanatban nem maradhat soha. > A vak sorsról is levén itt sző, felemlítjük, hogy a Karthausi-ban Eötvös a sorsot, a végzetet igen sokszor emlegeti. Mi lehet ennek az oka? Vájjon az az iró, aki később az isteni gondviselésről oly sok szép vallomást tett, ifjú korában nem hitt volna a gondviselő Istenben? Nem igy van. Eötvös a végzet szót legtöbbször az isteni végzés jelölésére használja s amennyiben fátumot ért rajta, inkább csak kora divatjának hódol, mint a saját meggyőződésének. Az Istenben vetett bizalomnak gyönyörű példáját látjuk különben a magával oly heves harcot vivő Gusztávnak következő imájában: «Oh adj nyugalmat, Istenem ! nyugalmat e szivnek, mely szenvedései közt hozzád fordula. Hisz e messze világon nincs hely, hol megpihenhetnék, mint oltárod; ne engedd, hogy a világ elragadja ismét szolgádat. Hab vagyok én, melyet a vész felkapott; oh csillapítsd, Istenem, a szenvedelem fergetegét, mely bensőmet feldúlá, hogy lelkemben eged képe tiíkrődzék ismét, hogy ragyogva álljak fenséges sugáraidban s áldva nézzek feléd. Hisz kegyes vagy, irgalommal nézesz emberi gyarlóságainkra. Mikor fenségedben a tenger fölött járva, hived, ki oly bátran szállá ki a habok közé, kétel-