Premontrei katolikus gimnázium, Keszthely, 1912

39 kedni kezde s elmerüli, szelíd hangon így szólal: Kjshitü ember, miért kételkedtél? ') De e rövid szemrehányás után kiterjesztéd kezedet feléje s bizton a parthoz vezetéd gyarló követödet. S im én is kételkedtem, én is elmerültem a habok közé, honnan menekvés nincsen: s engem nem emelnél ki magadhoz?* íme, igy halad Gusztáv lelkének megtisztulása hitének erősödésével. Szivében boldog sejdítés ébred, hogy egykor az ő ajkai is fel fognak szólalni a nagy karban, mely a teremtőhöz emelkedik. Júlia atyjának halálakor újra eszébe jut a megsemmisülés, de nem tud már benne hinni. «Oh nagy rejtély az emberi lét, s csak ki a földön túl meri keresni magyarázatát, az élhet anélkül, hogy kétségbeessék, s a sorsot elátkozza, mely öt e világra hivá. ...» «A Karthausi* szerkezete hozza magával, hogy Gusztáv lelki világában újra meg újra találkozunk ugyanazokkal a gondolatokkal. A zsoltárosnak panasza: «quare me repulisti ?» (mért űztél el engem?), Gusztáv ajkain újra meg újra megterem. Fáj neki a saját és kora hitetlensége. «Oh de síri korod fölött, te nemes kebel! sirj gyermekeid sorsán, kik szerencsétlen napjainkban születtek! sirj azon milliókért, kik között élsz! sirj forró, keserű csöppeket nemzeted fölött! oh, mert a század elveszté hitét s steretét, mint én, s e világon nem fogja senki enyhíteni bánatát.* A III. rész 37-ik fejezetének végén olvasható imádság, mely világosságért esd az egész emberi nem számára, felér a legszárnvalóbb himnussal. « Oh ! adj világosságot nekünk, Istenem /» — úgy hangzik az egyes szakaszok végén, mintha a próféta «Rorate coeli desuper>-jét hallanók. ') V. ő. Mát. XIV. 26-31.