Premontrei katolikus gimnázium, Keszthely, 1901
22 S buzgón imádkozám Érettetek, kedves mosolygó kisdedem, S halvány arcú liazám !" A költő azért gondol kisded fia mellett a hazára is, mert az 1850. év volt a magyar haza szabadságának halála s egyúttal fia születésének éve. Rémesen írja le az Istentelen ember halálát a Kuvikban. Rokon evvel a Haldokló melleit. Amannak is, ennek is egy elhagyatott, családtalan beteg ember a hőse. Tompa e költeményekben, különösen az utóbbiban, éles szemű megfigyelőnek s igazán a »vallás emberének* mutatkozik. Éjjel van ; csillagtalan néma éj, mely mozdulatlanságával a semminek kietlen érzetét költi fel. A költőt beteghez hívják. Ennél fejlődik ki az a megrázó párbeszéd, mely a költemény tartalmát teszi. A költőpap vigasztalni igyekszik a nagy testi és lelki kínokat szenvedő beteget, de ez megátalkodott keményszivüséggel és ördögi kajánsággal utasítja vissza a vallás vigasztaló igazságait. Hiába hallja az intést : meg kell nyugodni Isten akaratán ; hogy mindenkor készen kell lenni a halálra ; hogy »porba tér, mi por, a halhatatlan Istenhez siet«. A konok ember csak nem akar hinni. Majd bevallja, hogy életében Istentelen volt, ki csak áltatta az embereket s azért nem kell neki : hit, jövő ; a reményt pedig megveti és elutasítja. De a betegen iszonyú csüggedés, rettegés vesz erőt. Ekkor a vallás embere igy szól :
