Premontrei katolikus gimnázium, Keszthely, 1901

21 „S édes áhitattal keblem megteljesül, Este lígy ellágj'úl, olyan jó a lélek ! Megengesztelem, a kiket megbántottam, A kik megbántottak, velők megbékélek." A költőt sötétebb óráiban el-elfogja a kétség s ilyenkor még attól is fél, hogy a hideg sírban is fájdalom van, hisz éjfél-tájban azért kelnek fel sírjukból a halottak, mert kin zavarja csendes álmukat. (Jégvirágok.) Másutt szemrehányással illeti magát és embertársait, hogy az élet széles országútján nem az öntagadásnak és türelemnek keresztjéhez borulnak, hanem »csalképet« űzve alszanak el az útfélen. (Boldogság.) Szerencsére költőnkben sokkal erősebb alapokon nyugodott a hit, hogysem ál utakra tévedett s a setétséget soká hagyta volna lelkén uralkodni. Mikor a bánat nyomasztó éje reája borul s levert lelke csak egy sötét vágyat érez : »nem élni, nem élni !«, költőnk akkor tud legszilárdabban bízni. E'át látjuk a Tornácomon c. versében, melyet így fejez be: „De egy-egy csillag gyúl a felhőkben távol, Fellobbanó fénye lelkünkig világol : Remélni! remélni!" A családi szeretettel egybeolvadva találjuk Tompa vallásos érzését a Ham szídetésekor-bani, melyben így szól : „Az Isten házába magam menék veled, Könyek között öntém rád a keresztvizet,