Premontrei katolikus gimnázium, Keszthely, 1900

u két férfiú barátságát többé nem zavarta semmi egészen a sírig. Horatiusnak, mint jeles költőnek, sok szolgai utánzója akadt, de mint a felsőbb, sőt a legfelsőbb körök dédelgetett kedveltjének még több góncsolója. Az I. k. tizenkilencedik levelében büszke önérzettel fejtegeti álláspontját a korabeli versfaragókkal és műbírálókkal szemben. Természetes, hogy e levelét is Maecenashoz intézi, kit méltán szólít Maecenas docte nak, mert ez egyrészt nagy tudásánál és műveltségénél fogva képes a költői termékek igazi értékét megismerni, akinek Ítélete, elismerése, tetszése másrészt egyedül irányadó a költőre nézve. Három dolgot érint e levelében a költő : 1. a korabeli fűzfa poéták majmolásait, 2. saját érdemeit a iambusi (gún}

Tolódó) és lyrai költészet terén és 3. azt, mért van neki annyi irigye ós gáncsol ója. Minthogy Cratinus szerint a vízivók sohasem irtak maiadandó becsű művet, minthogy továbbá Bacchus a költők i.itene s Homeros és Ennius borisszák hírében állottak s maga Horatius is kedvezően nyilatkozott a bor élvezetéről: az új versfaragók éjjel-nappal isznak, Hoc simul edixi, nou cessavere po?tae Nocturno certare merő, putere diurno. (10—11.) (Mihelyt ezt kimondottam, a költők nem szűntek meg versenyezni éjjeli tivornyázásban s nappal is borgőzt lehelni.) Azt hiszik, ha ily külsőségekben, hibákban