Premontrei katolikus gimnázium, Keszthely, 1899

57 Hallgatván a pert s mosolyogván ijjas Apolló, Laurussát s tegzét fogja s ezekre fakad: Marshoz vers, múzsához kard, ugymonda, nem illik. Orczy tehát hozzám tartozik és az enyém." A kit életében annyira becsült és szeretett B. Szabó, azt halálakor az igaz bánat keserű könnyeivel siratta el. Az őszinte fájdalomszülte elegia egyike B. Szabó D. legszebb, legsikerültebb költeményeinek. (iondolatmenete ez: A haza istápja, a nagy Orczy elaludt örökre. Hozzánk Fébusz és hárfás húgai is kegyetlenek, mert a magyar költészet fakadó borostyána Orczyval elhervadt. () a boldogok országában van már, hol a hazaszeretet koszorúja övedzi; de árnyéka most is köztünk van, a mint örömkönnyet hullat a haza előmenetelén. Te haza foglald öt örök emlékezetbe és „Rézen kimetszett képe s világ előtt Cédrusra méltó verse, forogjanak (Mig a magyar nyelv fenmaradhat) Példa gyanánt liaid kezekben . . . Tégy végre márványoszlopot és ezen Igéket ird rá : Főnemü, hiv fiam, Bajnok, magyar, bölcs, nagy póéta, Orczy! hazád kéziből fogadd el." Szeretett Orczyjának emlékét nem kisebb szépségű és »A bárfához* c. költeményében is megújítja. Fáj neki, hogy a magyar Miltont, melyet »sietett ecsettel« neki áldozott, a nagy férfiú nem is láthatta. „Jaj! nem is láttad szeretett poétád Vég ajándékát! az irigy szerencse