Premontrei katolikus gimnázium, Keszthely, 1899

38 Miltonomból várt örömem reményét Füstbe repíté/' A legmélyebb tisztelet s majdnem az elragadtatás hangján szól Orczyról és Bircsayról Révai, a klassz, iskola e nagyhirü tagja, »Két nagyságos elmének költeményes szüleményei« c. könyvének ajánló versében, melyben örömét fejezi ki, hogy édes magyar nyelvünk kezd közbecsülésnek örvendeni. Ezt előmozdítani igen alkalmasak Orczy és Barcsay versei: „Az az aggott Orczy, ki mint sas ifjadni, Kasztali forrásnál versekre fakadni Oly érzéssel szokott, hogy bájoló hangja A vadat is, kit rejt kőszirt mély barlangja, Meglágyit és szelid emberré változtat. Szivekben társaság-szeretést okoztat. S a vitéz Barcsay, társa a bölcs aggnak, Kit jeles tettei fejedelmi magnak Bármint rejtve magát, oly nyilván mutatnak, Hogy csodálására a szivek vonatnak." A franciás iskola legnagyobb költője (jnvos Pál, mint fentebb láttuk, meleg barátságban volt a vitéz Barcsayval s e viszonyból sok szép költői levél fakadt. Ezek közül való az is, mely. ben Ánj'ost »a sziléziai hideg fenyvesek« közül tudósítja. hogy elhagyta. Elbe forrásait és elment lakni Odera partjaira. Barcsay, mint alábbi sorai mutatják, maga is megunta már ekkor (1778) a vérontást, a miről Ányosnak Barcsaylioz irt költői levelei oly sokat elmélkednek s kivánja: „Bár én, letehetvén fáradt sisakomat, Kucikba vethetném rozsdás pallosomat;