Premontrei katolikus gimnázium, Keszthely, 1899

16 vei társalgott, mikor lelke »ontja dalait, az örök hévvel lobogókat«, akkor sincs nyugta ; „Mert tolvaj török üszköt vet váradra, lobogva Völgyi lidércként átröpül az, fölijeszti magányos Éjedet álfénynyel s rettentő szikralökéssel; Méc is eröt veszesz a bal időn : daliái Szigetnek Hii'koszorú nélkül nem fognak menni halálra". Majd a Zrinyiász harci fenségét rajzolja meg egy nagyszerű hasonlattal s megvilágítja a körülményeket, melyek közt a Zrimúász született. „Mint viharok közepett mugasúlva foganta tik a sas, És közel a villám honjához kél ki rideg kőn : Úgy a mit magas elmédben hadakozva fogadtál Harc villáma között keleted ki világra : azért forr Véresen és szilajon dalaidban az emberölő harc, És az erő, a férfi kebel diadalma, királyként, Őrzi nehéz méltóságát zaj-sziilte művednek." A hátralevő részben Zrínyit mint hőst ünnepli, ki a töröknek valóságos réme s azok előle »rend-bomlottan váraikba osonnak*. A költemény fenséges befejezése így hangzik : „De ölel a haza s mond örömében sírva fiának : Mink pedig áldva füzünk szent emlékedre borostyánt. És az idő röptét terhes bánattal elállván, Kérdjük óhajtva: vezért s költőt még ád-e hasonlót Hozzád, hajh, te korán elirigvlett fénye szemünknek! Vagy kárhozva levénk, hogy örökké visszasohajtsunk, S nagy példákra magyar már nagygyá lenni ne tudjon ?" íme, igy adózik nagy elődjének egyik legnagyobb magyar költőnk. Méltó, hogy minden magyar ifjú vésse örökre emlékezetébe.