Premontrei katolikus gimnázium, Keszthely, 1899

lú nyi, a költő szól hozzánk, még pedig az elsőben mint a nemzeti elkorcsosodást élesen feddő hazafi, ki nem találja már a győzelmek hónát, mert a magyar jégkeblüvé lett; nem a régi bércet és a várat, mely védőinek dicső nevet szerzett; nem a régi népet, mely »izzadás közt hősi bért aratni ősz atyáknak nyomdokin tanult.« A magyar nem a régi többé, már csak névben van meg, de valójában nincs jelen. A másodikban kéri a sorsot, hogy függessze fél kérlelhetetlen törvényét, ne veszitse el a szegény hazát, csak a hűtlen fiakat tapossa el, hiszen tán majd jobb fiak származnak védelmére. A sors nem enged. Kérlelhetetlen szigorúsággal mondja ki a kegyetlen jóslatot: „És más hon áll. a négy folyam partjára, Más szózat és más keblű nép ; S szebb arcot ölt e föld kies határa, Hogy kedvre gyúl, ki bájkörébe lép." Könnyű megérteni, miért választotta Kölcsey épen a hős Zrínyit ezen énekei tárgyául. Tudjuk, hogy Zrínyinek egész irodalmi, hadvezéri és államférfiúi működésében az az eszme vonul végig, hogy a magyart csak saját ereje mentheti meg attól az igától, melyet Isten büntetésül, megtorlásul reá küldött. Ot támasztja fel tehát Kölcsey sírjából, hogy utoljára szóljon nemzetéhez, ő, a nagy ember, ki. mint Vörösmarty mondja: Kétszer fizette le adóját a hazának ; vassal és tollal. Senki sem hivatottabb tehát a nemzeti bű-