Premontrei katolikus gimnázium, Keszthely, 1879

36 A régi ivói nyelvkincset kutatá, hogy költészetét gazdagítsa; a népies kifejezéseket s olykor a tájszavakat is igénybe vette, hogy találón, közvetlenséggel, gyermetegen, s midőn illett, nyersen szólhasson, s ha diktióját a festői epithetonok és a jellemző szófüzések néha túlterheltté és dagályossá tették is. többször kölcsönöztek annak rendkívüli biíbájt s ragyogó színt."

1) Ezekben megkísértettük vázolni az okokat s körülményeket, melyek nyelvünk emelkedésére befolytak. Láttuk, kiknek lehet leginkább köszönnünk azt, hogy nyelvünk tekintetében ami eddig csak sejtelem, jóslat volt, most testet öltött. Összegezzük röviden a mondottakat s lássuk a hatást, melyet e három szellemóriás fellépése •irodalmunk s ezzel kapcsolatban nyelvünk további fejlődésére előidézett. Vörösmarty már természettől romantikus volt és valódi megalapítója a romantikai iskolának. Az ő működése óta az eszményiség kezdette levetkezni a feszes hidegséget, s maga Vövösmavty Kazinczy klaszszikai idealismusa ellenében megalapította a valódi romantikai realismust. A szép fogalma kezdette áthatni költészetünket, szélesbült, átszivárgott az irodalom minden rétegébe, s a nemzeti szellem kezdé az egyes műveket átlengeni, azaz a nemzeti irodalom visszaadatott önmagának s megkezdé valódi pályafutását, melynek utján már nincs többé megállapodás, hanem előretörés folyton, szakadatlanul. S ha csak egy futólagos pillantást vetünk is Vörösmarty döntő fellépésétől napjainkig a sajtó alól kikerült irodalmi termékekre, lehetetlen hogy az öröm ne hassa át szíveinket, midőn látjuk, hogy azokból oly ékesen csengő nyelv szól ki. milyen eddig nem zengett, mióta magyar lakja e hont. Amióta kezeink felszabadultak a lánczok alól, melyeknek súlya alatt századokig nyögtünk. azóta sokkal szabadabban mozgunk, jeleseink bámulandó épületet alkottak a múzsáknak, s a Helikon sokkal enyhébb, sokkal bájosabb. Költészetünk fájába uj tartalom, uj lélek, uj lelkesültség viruló ágai vannak oltva. Nemcsak dalokat hallunk, hanem lelkesültséget is érzünk, majd az ősi dicsőség, majd a nemzeti önérzet iránt. Elfoglalta helyét az eddig olyannyira mellőzött eredetiség, természetesség, mely mindent amint van, hű vonásokkal törekszik lefesteni. Nemcsak a szigorú, majdnem tanodai szabályokhoz alkalmazott versformák egyöntetűségét látjuk, hanem megcsendül füleinkben a rhitmus is, mely az egyhangú mértéket nélkülözi, s mégis tisztán, magyarosan zeng. Megépült az irodalmi pantheon, hol Vörösmartvk, Czuczorok, Petőfvk, Tompák és Aranyok állanak, kik oly édesbús magyar nyelven adják át nekünk, mire őket a múzsa megtanította. Mi. a késő unokák, kik e nagy ősök szellemi termékeiből merítünk lelkesedést, valahányszor nemzetiségünk veszélyben forog s hazánk ege fölött vésztjósló fellegek tornyosulnak össze, hálát ad*) Kemény Zs.: „Emlékbeszéd Vörösmarty Mihály" felett.