Evangélikus kerületi liceum, Késmárk, 1909
XVI. Adatok a/, 1909 10. tanév történetéhez. / Kiéin Pál }\ Messze, messze távolban, a kedvesen kéklő budai hegyek lábánál elterülő farkasréti temető csendes magányában, sok száz nekünk, késmárkiaknak, idegen sírhalom közepette egy uj sírdomb emelkedik. Teteje még ép és friss, a virágok és koszorúk, melyekkel a szeretet és a hála ékesítette, még el sem hervadtak és a könnyek, amikkel a fájdalomtól lesújtott szerető feleség, a gyászoló rokonok, a hálás, hu tanítványok áztatták, még fel sem szikkadtak. Egyszerű fakereszt, rajta ép oly igénytelen felirattal hirdeti nekünk, hogy ki ama uj földi vándor, aki e sötét és hideg hajlékba pihenni tért. Valami rejtett erő arrafelé irányítja lépteinket, leküzdhetetlen kíváncsiság olvasásra késztet. De ím, alighogy kibetüztük e nehány szót: »Itt nvugszik Klein Pál, a késmárki líceum volt tanéira, meghalt 1910. június 3-án élete 63. évében«, úgy szemünk önkénytelenü! könnybe lábad és lelkűnkön hirtelen erőt vesz a fájdalom. Majd bánatosan felsóhajtunk: Hisz aki itt nyugszik, az nekünk nem idegen, hanem a Szepességnek egyik derék fia. Késmárk városának jólismert, kedvelt polgára, az ottani líceum érdemdús tanára. Ám miért siratjuk és gyászoljuk most őt, akit a kegyetlen sors már oly rég elszakított és elrabolt tőlünk; akit sokan már félig elfelejtettek és mások már szívükben elsirattak, eltemettek. Hisz, négv év telt el azóta, hogy az. egykoron oly népszerű tanárt meglepte a nehéz kór és őt Budapestre vitték, hogy most gyógyulás helyett ott el is temessék, viszontlátás nélkül Bizony, bizony az életnek ezernyi gondja és baja közt, a létérti mindennapi küzdelemben, amelyből mindannyiunknak kijutott, meg-megfeled- keztünk róla, alakja lassan, lassan homályba merült és őt már valóban halottnak tekintettük. Most azonban, hogy tényleg elköltözött és a halál megváltotta őt minden szenvedés és bánattól, ismét szemünk elé került egész valójában és a régi emlékekkel együtt felelevenednek az elmúlt idők és mintegy varázs-
