Evangélikus kerületi lyceum, Késmárk, 1905
19 zött. A reformátor különösen 1520-tól kezdve óriási irodalmi tevékenységet fejt ki. Egyéni munkásságában kezdetét veszi mindazon irodalmi ágak művelése, a melyek majdan uralkodnak a protestáns irodalmakban. E müvei során hirdeti a keresztyén szabadság elvét, kifejti, hogy nincs külön egyházi rend, hanem hogy a keresztyének mind papok, hangsúlyozza, hogy a pápa tekintélye alá van rendelve a biblia tekintélyének, elveti a fizikai átlénye- gülést, hangoztatja az úrvacsorának 2 szín alatt való kiszolgáltatását, kimutatja, hogy a szentirás szerint semmi szükség arra, hogy az egyháznak földi látható feje legyen stb. Ez iratok, melyek többnyire hevenyészve készültek, roppant kapósak voltak és megvetették az egységes irodalmi nyelv alapját. Luther bennök kiváló nyelvkezelőnek bizonyult. Nyelvére ráillik Buffon szellemes mondása: Le style c'est lhomme. E nyelv élénk, indulatos, tőről metszett, népies szólásokban bővelkedő, nem egyszer bárdolatlan, nyers, de sokszor gyöngéd is és mindig őszinte, világos.1) Hovatovább nyersebb és kíméletlenebb lesz, szereti csipkedni, sőt ha kell doronggal ütni ellenfeleit, különösen Eck, Murner. Erasmus és VIII. Henrik angol királyra szitkozódó invectivákban támad. De ezt nem igen hányták szemére, mert ilyen volt e gondolatalkotó kor, csupa őserö, nyerseség, eredetiség, szókimondás, gorombaság. A pápa mindjárt az első röpirataira az 1520. julius 16-án kibocsátott átokbullával felelt, melyet Luther 1520. dec. 10-én elégetett, ami valósággal forradalmi tény volt. A következő évben megidézik a wormsi birodalmi gyűlésbe, hogy vagy vonja vissza állításait, vagy hallgassa meg elitéltetését. Útja Wormsba valóságos diadalmenet volt, de nem hiányzottak olyanok sem, akik attól tartottak, hogy Luther Húsz sorsára fog, jutni. Oppenheimban 1521. ápr. 15. töltötte az utolsó éjtszakát a nagyfontosságú birodalmi gyűlés előtt és itt magára hagyatva még egyszer meghányta-vetette merész vállalkozását, jóakaróinak intéseit, a nép beléje vetett reményét és ekkor fakadt leikéből egész önkénytelenül, kifejezve elhatározását: J) Álljanak itt mutatványul a következők (eredeti helyesig*sál): »Es were dem Bapst gnug eia gemeyne bischol Krön mit kunst und heylickeit suit er gr< s«er sein für andern, vund die Krön der hoffart dem Endt Christ lassenn, wie da than haben seine -Vorfahren für ctlich hundert jaren.« — Wozu ist das volg nutz in d_r Christenheit das so hcysser die Cardinal? . . Dazu, dass man denselben die Bistumb, kloster, pielaturen zu eygen gebe.« — Ich bin es schuldig zu sagen, kundich sso wolt ich auch also thunn. Es ist mir lieber die weit zürne mit mir den got, man wirt mir yhe nit mehr den das leben künden nehmen.« (An den christlichen Adel deutscher Nation 1520.) — Wer do glaubt und tauift ist, der wird selig. Aber der mensch lebt nit allein gen seyntm ley be, .'Ondern auch onter andern menschen auf erdeun. Darumb kan er nit on werck sein gegen die selbenn, er muss Ih e n it Ihn zu reden vnd zu schaffen haben, wie wol Ihm dersel. en werck kcynes nodt ist zur Frumheit. ond seligkeyt. Drumb soll seyne meynung gen allen werckenn frey ond nur dahynn gericht seyn, das er andern leutten damit die ne vnd nutz sey.« (Von der Freyheyt eynisz Christen menschen 1520.) »Der Bapst ist eyn Gott auff erdeim vbir alle hymlische, erdisch, geystlich vund weltlich ond ist alles seynn eygenn, dem niemandt darff sagen »was tlnistu?« (Warum des Papsts Bücher verbrannt seien? 152b.) 2*
