Evangélikus kerületi lyceum, Késmárk, 1905
csak azután köszönt be a tél enyészete és ime, ép neked kellett élted kezdő nyarán sírba dőlnöd. Pedig mily szépen és mennyi jogos reménynyel indultál életpályádon. Gondos és szerető szülőktől nevelve, boldog gyermekkor és hajlamaidnak megfelelő pályaválasztás után, ott kezdhetted működésedet, a hová lelked vágyott, —- kedves szülővárosodban, azon iskolánál, a hol magad nevelkedtél. Rövid távoliét után mint kész ember térhettél vissza újból a szülői házba, a boldog családi körbe, a melyhez lelked minden szála végtelen fiúi és testvéri szeretettel fűzött. Szeretteidtől körülvéve, oly állásban, a melybe az egyhangú bizalom helyezett és a melyért lelkesültél és rajongtál, megáldva szép tehetséggel, felruházva nemes jelemmel, mi hiányozhatott boldogságodhoz akkor, a mikor működésedet siker és áldás koronázta, a mikor Te, aki tanár voltál testestül lelkestül minden csepp véredben, minden ízedben, ki éltél és haltál e pályáért, látád azt, mint szeretnek tanítványaid, mint ölelnek melegen érző baráti keblükre kartársaid, mint tisztelnek elöljáróid. De meg vagyon írva a sors könyvében, hogy senki a földön zavartalan boldogságot ne élvezhessen! És rajtad is beteljesedett az emberiség e tragikuma. A boldogság útja a martiromságra vezetett. A reményteljes férfikor elején, egy fényesnek ígérkező pályafutás kezdetén támadt rád az alattomos kór és hiába valónak bizonyult minden gondos ápolás, minden orvosi tudomány ! Hosszú és kínos tusa után, mely alatt megfosztattál minden öröm és reménytől és az előbbi boldogságot megfizetted szenvedéssel és lemondással — elragadott a halál az élők sorából. És Te drága halottunk, ki ugyan örültél az élet kellemetességeinek, de amellett ment voltál minden szerénytelenség, hiúság és nagyravág)'ástól a boldogság legszebb napjaiban is, mily hősiesen, mennyi keresztyén megadással tűrtél és szenvedtél. Ajkad nem nyílt meg a panaszra, érted aggódó családodat Te vígasz- talád és csendes sóhajjal fejezéd be éltedet. Kiszenvedtél kedves kartárs! Földi maradványaidat immár át kell adnunk az enyészetnek — de a mint Te hirdetted, hogy enyészetből uj élet fakad, úgy a Te sírod is — mely most porladozó testedet takarja — azt hirdeti, hogy szellemed feltámad és él. Oh itt él az most is közöttünk! Kartársaid, kik annyira szerettek, kegyelettel őrzik emlékedet. Hálás tanítványaidnak sokaságában pedig az általad elhintett nemes mag termékeny talajra talált és a gyümölcs a Te nevedet fogja hirdetni és dicsőíteni ; mert Te a szép, jó és nemesnek lelkes és buzgó hirdetője voltál. Önzetlen, igaz barátját, szelíd atyai vezérét, őszinte támogatóját és jóakaróját siratván az ifjúság, hogy felejtkeznék meg róla?
