Evangélikus kerületi lyceum, Késmárk, 1905
12 szülői Bécsbe vitték. Az orvosok azonban állapotát reménytelennek találták s azért Bécsböl Pozsonyba hozták, hol szerető édes anyja, testvérei, s a haldokló ágyához visszasiető) édes apja karjai közt néhány nap múlva, 1906. február 15-én a halál megváltotta szenvedéseitől s csendesen, fájdalom nélkül, kilehelte nemes lelkét. Temetése február 18-án, a részvétnek impozáns megnyilatkozása mellett ment végbe Késmárkon. Ott volt temetésén úgyszólván az egész város. A lyceumi tanulóifjúság es tanári kar, valamint a testvérintézetek tanárai, testületileg kisérték ki utolsó útjára, örök nyugvóhelyére. Képviselve voltak végtisztességén az egyházak, Szepesmegye tanintézetei, egyesületei s a társadalom minden rétege. Számtalan koszorúval elhalmozott koporsóját a gyászháztól, hol a lyceum ifjúságának énekkara megható gyászdalt adott elő, ősi szokás szerint, mint egyházának hü szolgáját, az ág. hitv. ev. templomba vitték kartársai, hol nagytiszteietü Dianiska Frigyes ev. lelkész tartott fölötte költői szárnyalású, szívreható, remek gyászbeszédet, melynek hatása alatt a mélyen megilletődött gyászoló közönség sorai közt egy sze se maradt szárazon. A sírnál újból felhangzott a gyászének, mely után Bruckner Károly igazgató a lyceum nevében a következő mélyérzésü, szép beszéddel búcsúztatta el: Mélyen tisztelt gyászoló közönség! A mig itt künn a természetben, már-már a tavasz enyhe- leheletét véljük érf zni, ezer és ezer vágyat, reményt, örömet ébresztve, a melyek mind-mind az enyészetnek végét, az újra feltámadó életet hirdetik, viru- lásról, melegségről, fényről és boldogságról beszélnek, — addig itt letört reményekkel, fájdalomtól vonagló szívvel, elborult ielkülettel álljuk körül e csendes koporsót, a melyben egy valóban nemes, a kérlelhetlen halál fagyasztó lehelete által élte virágában megdermesztett szív pihen. És a sötét sír, midőn hideg hantjai ráborulnak a drága halottra, mennyi boldogságot és szeretetet takar, mennyi bánatot és könnyet fakaszt. Mily Iájó érzet az, megválni az élettől akkor, a midőn az egész természet a feltámadásra készül, mily súlyos csapás az, elveszteni szeretteinket éltük tavaszán! Oh és Te kedves pályatársunk, drága halottunk, mennyit szenvedhettél Te, a ki mint a természet hivatott búvára csodálva kutattad és lelkesen hirdetted a nagy mindenség örökkévaló rendjét, a hol a kikelet után nemcsak hosszú nyár következik, hanem gyümölcsöt érlelő ősz és
