Evangélikus kerületi lyceum, Késmárk, 1904
4 maga teljességében csak a legkevesebben férkőztek. Ha nagyjából tisztázták és megvilágították is a főproblemákat, a cselekvény menetét, egyes nehezebb jelenetek, allegóriák, szimbólumok jelentését, még mindig igen sok az olyan rész, melyre nézve a magyarázók ma is homlokegyenest eltérő nézeteket vallanak. Amit az egyik allegóriának tart, azt a másik tisztán költői képnek fogja töl, minden rejtett gondolat nélkül. Különösen a tragédia második része okoz számtalan nehézséget és fejtörést a tudósoknak. Bizony akárhányszor esett meg rajtuk, hogy oly dolgokat magyaráztak bele a tragédiába, amire Goethe semmi esetre sem gondolhatott. Akárhány, előre megállapított meggyőződéssel, tetszetős elmélettel vetette magát a költeményre és nem törődve magának a költőnek világos célzásaival, azt találta és látta a költeményben, a mit találni, látni akart Újabban általában tisztultak a nézetek valamennyire, de azért még manapság is akad oly vakmerő délibábos tanulmány, mintha a Goethekutatás az utolsó évtizedek alatt épen semmit sem haladt volna. így, hogy csak egy ilyen munkát említsünk, Walter Laué (Gedanken zu Goethes Faust, Breslau, 1904) egészen komolyan azt igyekszik bebizonyítani, hogy Goethe Faustjában Schillerhez való viszonyának állított emléket és hogy benne színtanát dramatizálta! Nagyon is hihető, hogy az ilyen erőltetett elméletek, melyek épen semmivel sem járulnak hozzá a költemény egyes részei felett borongó homály, zavar eloszlatásához, a jövőben is fognak kisérteni. Nem gondolják meg az ilyen írók, hogy a művészetet a nagy művészek csinálják, hogy hiába hirdetjük a legszebb elméleteket, az igazi lángelme a maga művészi egyéniségét követve sutba dobja a régi elméletet, új ösvényre tér, új teóriát teremt. Goethe ilyen lángelme, Faustja ilyen különálló költemény. Tudjuk, hogy a lángelmékre nézve ezen különállásuk, eredetiségük miatt Lombroso azt az elméletet állította fel, hogy a lángész elfajulási jelenség, idegbeteg egyén. És valóban Möbius (Goethe vom Standpunkte der Nervenpathologen, Leipzig, 1903) Goethét is betegnek mondja. Szerinte a közönségesen felülemelkedni és betegnek lenni egy azon dolog. Goethe élete és költészete ennélfogva csak patológiai izgultságának a következménye, mely beteges izgultság hét éves időközökben visszatér, körülbelül két évig tart és azután a repressió állapotába megy át. Goethe tehát nem akkor költött, amikor az élet neki költői anyagot szolgáltatott, hanem amikor az izgultság állapotában volt. Ezt az állítást legjobban Fausttal lehet megcáfolni. Igaz, hogy a testi betegségtől, kisebb-nagyobb bajoktól Goethe1) sem volt ment, de aki még 82 éves korában képes volt egy Faustot produkálni, az kivételes egyén lehet, de a szó szoros értelmében idegbetegnek nem mondható. Faust nem elmebeteg ember müve, hanem egy nagy költő főműve, mely még mindig költői alkotása teljességében mutatja. Faustnak hasznára vált Goethe egész Schäfer: Goethe úi Krankbeitstagen. Programm, Meissen, 1904,
