Evangélikus kerületi lyceum, Késmárk, 1904
20 fogadkozik, hogy eltéríti ez írtról, ha Isten neki átengedi. Az Ür rá áll a fogadásra, hadd vezesse Mephistopheles Faustot, a merre neki tetszik, csináljon vele, amit akar, amig a földön van. ,.Nun gut, es sei Dir überlassen! Zieh diesen Geist von seinem Urquell ab Und führ ihn, kannst Du ihn erfassen Auf Deinem Wege mit herab. Und steh beschämt, wenn Du bekennen musst: Ein guter Mensch, in seinem dunkeln Drange Ist sich des rechten Weges wohl bewusst.“ Mephistopheles azonban erősen bízik a fogadás megnyerésében, bízik benne, hogy Faustban kiirtja az istenit, hogy az érzékiség fertőjébe sülyeszti, úgy hogy elmegy a kedve a repüléstől. Nem érti, nem tudja felfogni, hogy épen Faust örökös elégedetlensége jele belső ösztönének, mely végre a helyes útra fogja vezetni. Isten előtt igy jellemezte: Nicht irdisch ist des Thoren Trank noch Speise Ihn treibt die Gährung in die Ferne Er ist sich seiner Tollheit halb bewusst: Vom Himmel fordert er die schönsten Sterne Und von der Erde jede höchste Lust Und alle Näh’ und alle Ferne Befriedigt nicht die tiefbewegte Brust. A probléma tehát föl van vetve, nem egyes ember, hanem az ember, az egész emberiség esetéről van szó. Mi tehát a Faust problémája? Menny és pokol, világosság és sötétség, tehát a jó és rossz küzdenek az emberért, vagy emberben és ebből a küzdelemből a rossznak látszólagos sikerei ellenére a jónak kell győztesen kikerülnie, a világosság legyőzi végtére a sötétséget. Goethét e jelenet miatt istenkáromlással vádolták, pedig igazságtalanul. A költő az Istent a középkori legenda és Hans Sachs módjára egészen naivul közelebb hozta hozzánk, de szeretete és bölcsesége által fenséges magaslatra emelte. (Minor i. m. II, 75.). A Faustra való utalással meg van adva az átmenet a tulajdonképeni drámára és a következő jelenet a földre visz: Fausthoz. A tragédia első része. Faust nyughatatlan kutató, aki fölvette magába az egész kor tudását, aki behatolt az emberi tudás minden mélységébe és még sem tudta megoldani a lét nagy kérdéseit. Kétféle hangulat tölti el a lelkét: a tudós kétségbeesése, aki egyenesen a világ belsejébe akarna hatolni és az ember kétségbeesése, aki a foliánsok porából a természet ölébe vágyik. Az ábrándos hold fény kelti föl benne a természet utáni vágyat. Ez alakban, mint látjuk, összefort a XVI. és a XVIII. század Faustja; az egyik a tudós szomjából adja a fejét a bűvészeire, a másikban a Wer- ther-hangulat és a rousseaui természet-mámor egyesül, ez utóbbi azonban erősebb benne, Mind a két hangulat egyazon dologra sarkallja, szakítani
