Evangélikus kerületi lyceum, Késmárk, 1901
A görög népnek férfikorba jutását dokumentálja drámai költészete, de ugyanezt bizonyítja Athénnek, a dráma székhelyének, szellemi és hatalmi fénykora is, mely egy századba esik a dráma teljes kifejlődésével. Nem szabad azonban figyelmen kívül hagynunk, mikor drámáról s drámai cselekvésről beszélünk hogy a görög nép egyénisége, gondolkozásmódja, vallása, társadalmi és politikai intézményei, egy szóval egész világnézete lényegesen elüt a mienktől s ennek megfelelőleg lényeges különbség van az antik görög és a keresztény dráma között is. Két jellemző sajátsága van főként a görög drámának, a miben a keresztény, modern drámától eltér, az egyik a fatum,*) a végzet befolyása az emberi cselekvésre s ebből kifolyólag az ember sorsára, a másik a kar szereplése. A görög dráma mind e két sajátsága történeti fejlődésében leli magyarázatát. A fatum szerepe a vallásos eredetre vezethető vissza, a karének pedig épenséggel lényeges alkotó elemét, magvát képezte a görög drámának, úgy a tragoediának, mint a komoediának. Ismeretes, hogy a görög dráma lényegében nem egyéb, mint harmonikus egységbe olvasztása az epikának és lyrának: a mytlios utánzó megjelenítése művészi formába öntött ének kíséretében. Az a körülméuy tehát, hogy a drámai költészet aránylag csak későn, az epos és lyra teljes kifejlődése után következik, nem csupán külső időrendi jelenség, hanem a görög költészet fokozatos, természetes belső fejlődését mutatja. Hogy a görög drámában két műfaj olvadt össze, annak nyomát legegyszerűbben kimutathatjuk a dráma egyes részeinek nyelvi különbségéből. Az epikai elem nyelvévé az iónnak válfaját képező attikai nyelv lett, mig a karénekek a dór eredetű wtbj nyelvét a beolvadás után a drámában is megtartották. Azonban a két elem harmonikus egybeolvadása lassan, fokonként történt. *) Az emberi dolgoknak a fátumtól való intézését, irányozását ott találjuk Homeros eposaiban, Herodotos történeti művében s a nagy tragikusok szomorujátékaibau. Ezzel szemben érdekes felemliteui, hogy Dr. Silberstein (Dramaturgiai dolgozatok. II. k. Arisztotelész : A költészetiül, fordítva és magyarázva. 86. 1.) Aristotelesnek iöként egy helyére (Poet. 6.) támaszkodva azt állítja, hogy Aristoteles nem ismer fatumot, „melyet annyi esztétikus akart a görög szomorúműre erőszakolni“. Más szavakkal ez azt jelenti, hogy tehát a görög tragoediában a falumnak helye, szerepe egyáltalában nincs. Ezzel a (mint maga is mondja) „merész“ állítással szemben elég arra hivatkoznunk, hogy Aristoteles hallgatása még nem bizonyiték, mikor magukban a ránk maradt tragoediákban, főként pedig a karénekekben nem egyszer találunk határozottan kifejezett utalást a fatum működésére. Jó példa e tekintetben épen Sophokles Antigonéja. 2
