Evangélikus kerületi lyceum, Késmárk, 1901

27

ugyanaz a felfogás vonul végig, vagyis a kar, mint fejtegetésünk során kimutat ni törekedtünk, nemcsak ezen a helyen, hanem az egész darab folyamán mindenütt hasonló szellemben nyilatkozik.

Mindezeket tekintetbe véve csatlakozhatunk Beöthy Zsolt véleményéhez, a ki Antigonét Tompa Bosnyák Zsófiájával párhuzamba helyezve, fejtegetéseit így végzi: ..Antigone egy eszmének áldozza magát, mely egész valóját elfoglalva tartja. Az ő természeti s Kreon állami törvénye közt megvan az ellentét; de ezt jórészben az ő elfogult egyoldalúsága mérgesíti kibékithetlenné. Az egyetemesben foglalt két eszmét elszakítva egymástól. egy ép oly örök törvényt sért meg, a milyennek hódol. Schlegel és Solger glóriával övezve látják csak meghalni s régi esz- thetikájában Greguss is e nézet felé hajlik; de a legkitűnőbb és legbeliatóbb Antigone-magyarázatok egyikének Írója, Boeckh, nagy, majdnem kizáró súlyt fektet tévedésére, tragikai vétségére. Ezek az okai annak, hogy míg Antigone kínhalállal vesz, Bosnyák Zsófia megdicsőűl. Amaz tragikai alak, ez meg, mint Szent-Erzsébet, legendái, tisztán fenséges“.*)

De térjünk vissza fejtegetésünk félbeszakadt fonalához.

A kar tehát idézett szavaiban egész határozottsággal rámutat Antigone tévedésére, melyet őszinte részvéte daczára is nyíltan kimond; a kar szavai figyelmeztetést foglalnak magukban, hogy Antigone alapjában véve nemes, istenes tettével a hatalom korlátáit lépte át, s mikor ezt tette, előre tudta, mi vár reá és igy romlásáért egyedül csak magát okolhatja.

Erre Antigone újabb panaszra fakad (Epodos) s ezzel végződik akommos.

Az epeisodion hátralevő rövid részében megjelenik Kreon, s hallva Antigone panaszát, gúnyosan jegyzi meg, hogy hiába siránkozik és kesereg, nem használ az neki semmit. Türelmetlenül sürgeti a szolgákat, hogy vigyék már el a sírboltba ; sophistikus okoskodással, mely sejteni engedi lelki erejének, látszólagos határozottságának ingadozását, el akarja magáról hárítani a vádat Antigone haláláért; csak sorsára bizza, magára hagyva őt a sírboltban; nem öleti meg, csak elzárja az élőktől, a kikkel minden közösséget megtagadott. Feltűnő Kreonnak ez az okoskodása, melylyel lelkiismeretét akarja megnyugtatni; mutatja ez a lelkében lassanként végbemenő változást, mely ellen küzd, de hasztalan.

A magyarázók egy része Kreonnak a következő, Teiresiassal való jelenete után történt megrendülését váratlannak mondják,**) pedig már előbb, fiával való párbeszéde után, valamint itt is láthatjuk annak lassú kifejlődését. Ebből is látható tehát, hogy nem vonatkoztatható So- phoklesre és különösen nem az Antigoné jellemeire az, a mit Péterfy a modern és görög tragoedia közt vont párhuzamában mond, hogy a modern dráma a jellemek kifejtésével, lelki harczaival kapcsolja egybe és mo*) L. Beöthy Zs. A tragikum. 217. 1.

**) L. Bergk. Gr. Lit. G. III. 406.