Evangélikus kerületi lyceum, Késmárk, 1901
8 A néző közönség szempontjából volt még egy más lényeges szerepe a karnak a görög tragoediában. A dráma az élet költészete. Művészileg eszményített mását tárja elénk az életnek, a cselekvő embernek. Ámde a classikus görög tragoedia nem az élet képét tükrözi vissza, mert hiszen lényegében nem egyéb, mint folytatása az eposnak, csakhogy megjelenített formában. Az epos mythikus eseményei s a hallgató vagy olvasó közt a kapcsolatot a költő tartja fenn, ha még annyira háttérbe szorítja is megszabott objektivitása. A görög tragoedia néző közönsége (különösen a tragoedia históriai fejlődésének kezdetén) szent áhítattal hallgatta a mythost, épúgy, mint az eposban, de annak fenséges nagy alakjait most már megtestesítve látta maga előtt e színpadon. A maga szubjektív emberi felfogásával az ember- felettit látta megérzékitve; isteneket, félisteneket, mythikus hősöket állított most már követlenül eléje a színpad, azoknak cselekvésével, sorsával együtt. Ezekkel szemben könnyen feltámadhatott a nézőben az elszigeteltség, a magára hagyatottság kényelmetlen érzése, a mi merőben ellent mondott volna annak a felfogásnak, mely a görög népben erősen ki volt fejlődve a nyugodt, harmonikus műélvezetről. A nélkül tehát, hogy bővebben czáfolnunk kellene Schreiter véleményét, *) a ki azon feltevés ellen, hogy a görög nézőközönségnek segítő támaszra, vezetőre lett volna szüksége, eleve tiltakozik s az athéni nép műveltségére hivatkozik, — elég a néző belső szükségletére utalnunk, valamint arra, hogy a néző a magáétól elütő világ közvetlen feltárulásakor önkéntelenül is kereste azt, a mi hozzá közelebb áll, a miben a magáéval rokon gondolkozást, érzéseket, a magáéval közös emberi vonásokat találhatott, a mi egyúttal támasztékot nyújtott szubjektív emberi felfogásának a tragoedia cselek- vényének s személyeinek fenséges objektivitásává! szemben. Ez pedig csakis a kar lehetett. A mint hogy első tekintetre is könnyen érthetőnek látszik hogy a néző- közönség eszmeköréhez, felfogásához nem csak a tragoedia első idejében, hanem egyáltalában mindig közelebb áll a kar, mint a tragoedia cselekvénye. A nézőközönség a maga képét, a közvélemény megnyilatkozásának, a tömeg ethikai fölfogásának emberi mását láthatta a karban megtestesülve. Ilyen körülmények közt azután igen alkalmas volt a kar arra, hogy mintegy kapcsolatot alkosson, közvetítő legyen a néző és a tragoedia cselekvénye között, közelebb hozza az egyiket a másikhoz. S bár ennél a pontnál mindenesetre óvakodnunk kell, hogy a kar szerepének egy bizonyos irány- zatos alapgondolatból való magyarázásában tulságba ne menjünk, mégis el kell ismernünk, hogy pl. Schlegel ismeretes meghatározása, mely szerint a kar „idealizált néző“, közel jár az igazsághoz. ") Schreiter, Ueber den trag. Chor bei Sophokles. 10. 1. I
