Evangélikus kerületi lyceum, Késmárk, 1896
20 bej ezt nem teszi meg, Muhtár durván elutasítja magától. Jön azután Iszinet is Gülnihállal, reszelek vesz elő s kezdi elvágni kedvese bilincseit; de az átkot szór réa, kígyónak, Kaplan pasa nejének szidalmazza s ellöki magától. Hiába rimánkodik a szerencsétlen leány, hiába tapossa össze a földön a pasa jegygyűrűjét Muhtár tovább őrjöng s a két nő kétségbeesetben kénytelen távozni. Iszmet mindennel Gülnihált okolja, az hajtotta őt a végzetes tettre; de a derék dajka szótlanul tűri a meg nem érdemlett szidalmakat s új eszközre gondol. Zulfekár, tüfekcsi basi, szerette őt régen, meg is kérte kezét, s a visszautasítás feletti bánat hosszú időre ágyba döndötte. Gülnihál Iszmet boldogságáért s az esküért, melylyel Iszmet anyjának megfogadta, hogy leányára anyai- lag gondot fog viselni, képes megtagadni a maga régi szerelmét s kezét zulfekárnak ígéri, ha ez Muhtárt kiszabadítja. Zulfekár fel is keresi a foglyot, kit csak úgy képes szökésre bírni, hogy a bosszú gondolatát ébreszti fel benne: »A pasa —- igy szól Zulfekár — fogaival tépte darabokra szivedett, úgy összetépte, hogy egy egy darabja nem volt nagyobb a gombostű fokánál. S te ezt már elfeledted ? Iszmetet tegnap eljegyezte, az már eszedbe sem jút? Az egybekelés éjjelén a menyegzői szoba pompáját az ablakon át fogod majd nézni; arra nem is gondolsz?« Muhtár mindenre kész, csak el a börtönből, hogy ne kelljen látnia azt, amitől a halálnál is jobban irtózott. Lánczai lehullnak s Zulfekár tudtára adja, hogy az egész nép kész érette fegyvert fogni. Át ad neki egy iratot, mel/íben az alattvalók panaszai foglaltatnak s azzal indul Muhtár bej Rumili kormányzójához, hogy a Kaplan pasa megölésére vonatkozó fermánt meghozza. Muhtár tehát elmenekült s helyette kivégeztek egy gonosztevőt s el is temették illőképen, sírja fölé Írták: > Haj der pasa fia, Muhtár bej.« Iszmetnek azonban még nem szabad a dolgot megtudnia, nehogy magaviseletével gyanút keltsen a pasa szivében. A szegény leány, halottnak gondolva kedvesét, sírva, jajgatva barangol a temetőben, életét akarja elvenni, de ügyelnek reá. Gülnihál inti, hogy térjen már haza, hisz már alkonyodík; de hiába! Iszmet dajkáját vádolja Muhtár halálával a maga gyászával s még Zulfekárhoz való viszonyát is szemére veti. Gülnihál fájó szívvel bár, elviseli a méltatlan kínzást, mig végre Muhtár visszaérkezik hosszú útjáról s a temetőben várja barátait. Sírja előtt megáll, majd végig fekszik rajta — épen neki való — s elmélkedik a világ folyásáról, az emberi dolgok múlandóságáról s a bosszúról, melynek gondolata szivét lelkét egészen elfoglalja. Iszmet, ki az nap is ott bolyongott a holtak birodalmában, odaér Muhtár sírjához s ily panaszra fakad: >A nap lenyugszik, holnap ismét felkel! Oh, de megérem-e én még azt az időt, mikor az én napom, mely e hantok alatt nyugszik, csak egy pillanatra is felkel:?«
