Evangélikus kerületi lyceum, Késmárk, 1896
19 vállaidat, hadd látom! Dühödj meg, mint az eb, dühödj meg ! Szedd össze minden erődet, hogy kezeidet ki szabadítsd, hadd lám, mint vágja a láncz csontjaidat! Oh, hogy végre téged is igy láthatlak ! Nos hát, melyikünk nagyobb, te-e vagy én ? Nemde azt hitted, hogy midőn váltságúl életednek kegyelmeztem, szabadon akartalak bocsátani ? Vagy abban reménykedői, hogy karod erősebb a bilincseidnél? Megmondom mindjárt, mi vár rétid. Tudom előre. Majd meglátod, minden szavam beteljesül. Én ma Iszmetet eljegyeztem. Muhtár bej. — Te sátán! Kaplan. — Holnap lesz a lakodalmunk . . . Muhtár bej. — Hallgass, te átkozott! Kaplan. — Pénteken éjjel egybe kelünk .... Muhtár bej — Oh Alláh, miért nem nyílik meg a föld, hogy elnyelje ezt az árulót, miért nem szakad le az ég, hogy összezúzza ezt az átkozottat! Kaplan. — Ezer meg ezerféle virággal ékesítettem ezt a szobát, édenkertté varázsolom. En ennél az ablaknál fogok ülni s Iczmetet ölembe veszem. Karjaimat nyaka köré fonom s hajfürtjei keblemre fognak omlani. Fejét szivem lölé hajtom s úgy merülök el a kéj mámorába. Te a tömlöcz szögletében fogsz ülni: mulatozásomat, boldogságomat a fal hasadékán át fogod látni. Meg akarod majd magadat fojtani de kezed nem éri el a torkodat: dühödben szeretnéd majd magadat összerágni, felfalni, de a nyakadra vert békó nem engedi, hogy fogaid vállaidat érjék, Ezerszer is kéred Alláhtól a halált s kérésed meghallgatásra nem talál; örjöngeni fogsz, káromolni fogod az istent, szívesen vetnéd magad a sátán karjai közé, de a pokol nem fogja feltárni kapuját. Megértetted-e hát ? Muhtár bej. — Elfeledted Alláht, te hiéna! Nem gondolsz Teremtődre, te átkozott! Hadd lám, szúrd a földbe véres tőrödet, megtudnád e fordítani a világot ? Kaplan. — Lám, lám! végre kezembe kerültél, úgy-e? Felfordul-e miattad a világ? Majd én megtanítalak! Jer! (a belépő poroszlóhoz) Vezesd vissza a bejt előbbi helyére, had pihenjen. Nyakára, lábaira hadd verjék a börtön legsúlyosabb bilincseit. Rokonom ; annyi tisztesség meg illeti! Muhtárt visszaviszik a börtönbe. Az éj folyamán Zinel bej, Muhtár jó barátja, látogatja meg s ki akarja szabadítani a tömlöczből; de Muhtár, ki most már Iszmetet kűtelennek tartja, megutálta a világot s szabadulni nem akar. Egyetlen óhajtása a halál s csak arra kéri barátját, hogy ha igazán jót akar vele tenni, lőjje agyon. Mivel a nemes
