Evangélikus kerületi lyceum, Késmárk, 1896

15

gét s azután minden rimánkodása és esdeklése daczára leszúrja. A bosszú befejeztével igy szól az ősz Szulejmán : »Ákif, te életed ellen törő embert öltél meg, — bocsánatot nyersz; én egy kígyóra takíltam, ki két ifjút mérgezett meg, két ifjút ölt meg, — ráléptem, összetapostam — s most tettem jutalmát várom !«

Mint látjuk ez is romantikus tárgy, de ebbe már belejátszik a hazaszeretet is; magasztalásra talál benne az oszmánlik dicsősége, hősiessége s hazaszeretete. Ákif nagy hazafi, forrón szereti honát s elhagyja a hazafiúi kötelességekért szeretett nejét is. Lelkesül az ősök dicsőségén, példájukat kész követni s igazi eleme a tengeri élet. Különben az egész dráma folyamán úgy viselkedik, mint egy őrülésig szerelmes hjú, aki, miután csalódott, minden egyebet felejt, csupán vesztett boldogságára, megcsalt szerelmére gondol. Szenvedélye végre oly magas fokra hág, hogy romboló hatalommá lesz s bukásba sodorja. Szerelme oly mély volt, annyira elfoglalta egész valóját, hogy midőn hűtelen neje halálfélelmében még egyszer őt hívja segítségül, bár alig van szó szóltányi ereje, még egyszer Dilrubá nevét rebegi s úgy hal meg.

Dilrubá jellemtelen nő. Szeretni nem is tud s bolondnak tartja azt, ki oly szerelmes tud lenni, mint Ákif vagy Aszad. Midőn az utóbbit a menyegző éjjelén hozzá jönni látja, igy szól magában: »Jön már, most lépett be a kapun. Most már ez is azt gondolja, hogy valami nagy dolgot ér el. Pedig én nem bolondultam bele a bej szépségébe; hanem hát van elég jövedelme, hogy minden hónapban elvehessen olyan nőt, mint én. Az a bűbáj, mely az embert elragadja, nem a szemeiben van, hanem erszényében. Ha a bej ezt észszel felérné, mit érne a világon az olyan nő, mint én?

Ákif i: olyan volt; nem, az még bolondabb volt, tökéletesen elment az esze. Engem valóban annyira szeretett, hogy kész lett volna érettem meghalni; úgy annyira, hogy szenvedélye még én reám is benyomást tett s attól tartottam, hogy még én is oly őrült, leszek, mint ő«.

Az öreg Szulejmán egy régi fajtájú, komoly, megfontolt oszmánli. Számos csatában vett részt, nem egyszer menekült csudálatos úton a biztos halálból. Nemzetét szereti; a saját és fia életét szívesen áldozná fel a hazáért, a haza lobogójának becsületéért, s mikor fiának holt hírét hallja, csak az fáj neki, miért nem halt meg előbb ő, s miért halt meg fia vesztett csatában. Elég éles szeme volt ahhoz, hogy fiának állapotát, szenvedélyének fékezhetetlen voltát eleve felismerje. Midőn Ákif álmában félrebeszélt, már látta, hogy fiának vége van s ő már nem tehet mást, mint hogy valami jellemtelen tettől megóvja. Mint apa kiváló gyengéd szivü s még a hűtelen Dilrubá ellen sem képes mindjárt kemény szavakra fakadni, csak azért, mert egyetlen szeretett fiának