Evangélikus kerületi lyceum, Késmárk, 1893

15

remtő ösztönénél fogva folyvást haladnia kell. Ez azon dicső szellemi honfoglalás, mely felér az első honfoglalással s mely biztos alapokra fekteti a nemzet fenmaradását a jövő évezredben.

Az egész nemzet ösztönszerüleg azonnal felirsmerte a Kossuth által teremtett intézményekben rejlő életet adó erőt s megtámadtatva jogai védelmeért s nemzeti fenmaradásáért szembe szállt két nagyhatalommal.

Iratainak a múlt év végén megjelent 4-dik kötetében Kossuth maga leghívebben jellemzi a harcz kitörésének okait:

,,Ki gondolt minálunk, magyaroknál a nemzet s az uralkodó ház közti kapocs megszakítására, midőn 1848-ban, a szolga népet szabaddá téve s az osztályszabadalmakat a jog és kötelesség egyenlőségévé fejlesztve, hazánk lakosainak millióit polgárokká, a népet nemzetté tettük s hazánk ezer éves alkotmányosságát biztosítékokkal vettük körül? Ki gondolt nálunk akkor detronisatióra? Senki! Nem meglazítani akartuk, hanem megerősíteni reméltük a kapcsot a nemzet és az uralkodóház közt. Mi csinált 48-ból 49-et ? Az eskiiszegés; a minősithetlen erőszak ; a mesterségesen felszított belháború, az ezeréves magyar államnak az európai államok sorából kitörlése, a birodalom egységesítésének fondorlata s a népjogot lábbal tipró külavakozást!“

És midőn a harcz már kitört, az csak hamar dicstelen véget ért volna, midőn Windischgrátz császári feldmarschal Budára kardcsapás nélkül bevonulva s a királyi palotába érve ezen szavakat mondá: „Finita la comedia!“, ha Kossuth Lajos, kit a nép Debreczenbe vonulásakor mint Megváltót s mint az Ur nevében jövőt „hozsanna“ kiáltásokkal üdvözölt, a csüggedőkbe bátorságot és reményt nem önt vala. 1849 jan. 13-án a ref. collegium tág termében, midőn az országgyűlés a császári fővezér dölyfös válasza fölött „Unbedingte Unterwerfung“ tanácskozott s midőn némelyek a durván és megalázólag visszautasított békeajánlatok daczára még most is alkudozhatni reméltek, Kossuth a következő szavakkal ébreszté méltóságának öntudatára az országgyűlést; „Kérdem, mi értelme van azon szónak, melylyel herczeg Windischgrátz válaszolt: „Unbedingte Unterwerfung“ ?

„Nem annyi-e ez mint: Magyarország szűnjék meg Magyarország lenni és legyen az ausztriai birodalom eldarabolt tartományai közöl egy, nemzeti lét, országos existentia nélkül? Nem annyi-e, hogy a nemzet írja alá saját halálának Ítéletét?

„Már most kérdem a képviselő házat, melytől a béke ára gyanánt nem kevesebbet kívánnak mint halált, a nemzetnek halálát, ha nem is ember, kiben önérzet van, — ha nem is magyar, kinek a múltakra vissza emlékezve kötelességei vannak ősei és maradékai iránt, — ha nem is képviselő, kinek szent tiszte megőrzeni a nemzet jogait, hanem csak féreg- volna, nyomorult féreg, mely a földön csúsz s melynek azt kötik ki fel-