Evangélikus kerületi lyceum, Késmárk, 1893
16 tételül: béke lesz veled, hanem meghalsz, — ha féreg volna, mondom, nem védené-e magát a halál ellen ? Mi roszabb történhetik velünk, mint hogy kitöröljenek a nemzetek sorából? De ha a nemzettől azt kivánják, hogy haljon meg, nem volna-e gyávább, alábbvaló, nyomorultabb a féregnél, ha azt mondaná: meghalok. Elébb tehát megkísérli védelmezni magát, hiszen ha elvész se történhetik roszabb, mint hogy meghaljon, de jobb történhetik! A halál melyet itt élénkbe szabnak bizonyos, de mely a harcz végén történhetik nem bizonyos; mert van Isten az égben és a nemzetben erő; — és ha élni akar, élni fog! „Én tehát nem arról beszélek jó-e tanácsos-e e téren alkudni, hanem azt mondom, nem lehet. . . Magyarország az önvédelem terén áll, oly igazságos téren, melynél igazságosabbat nem ismer a história. Mégis kinyujtá az engesztelésre karjait. De azt felelték, halj meg ha békét akarsz ! Ha pedig igy felelnek, nem tehetünk egyebet, mint hogy védelmezzük magunkat; mert hiszen, halni lesz idő; erre még reá érünk akkor is, ha elvesztettük a nemzeti lét harczát“ s. a. t. E beszéd lelkesítő hatása alatt az egész országgyűlés azonnal egyhangúlag elhatározd, „hogy a nemzet országos léteiét, függetlenségét, alkotmányát és nemzetiségét utolsó emberig, utolsó csepp vérig tovább is védelmezni fogja“. És mig a dölyfös, de szerencsére rövidlátó fővezér Budán babé- rain pihent, az alatt a honvédelmi bizottmány élén Kossuth Bajos emberi erőt meghaladó lázas sietséggel seregeket szervezett s a magyar hadsereg 1 hónap múlva a Tiszán átkelve már támadólag lépett fel s a Kápolnánál 2 napig tartó ütközetben oly ellenállást tanúsított, hogy a meglepett büszke fővezér kénytelen volt kijelenteni: „Wir haben keine Insurgenten vor uns, sondern eine Armee.“ S midőn „a dicsőség koszo- ruzta fővezér“*) büszkén hirdeté a hadműveletet megkezdő proclamatió- ban, „dies ist der Anfang jener Operationen, die mit der Vernichtung der Rebellen enden werden“, a magyar hadsereg ezen önbizalomra avval felelt, hogy a dicsőséges áprili hadjáratban a Duna vonalat elfoglalta, a fővárost megszállotta, Komáromot felmentette s az ellenséget az ország határán túl űzte. S mind ez rövid 3—4 hét müve volt. Hogyan lett e dicsőséges kezdetnek oly tragikus vége a világosi mezőn, az mindnyájunk előtt eléggé ismeretes. Kossuth aug. 17-kén hagyta el az ország határát. A Dunán átkelve, midőn visszatekintett az eltiprott haza felé az ihlettség isteni erejével ezen hit fogamzott meg lelkében; lesz még feltámadás és örök élet. „A porba omlott szent haza fel fog virulni még, Van biró a felhők felett, áll a villámos ég!“ *) Windischgr'átz állandó epithetona a 49-ki hadi bulletinekben — „der ruhmgekrönte Feldmarschall“.
