Evangélikus kerületi lyceum, Késmárk, 1889

tézeteknek vetik meg az alapját; egy fiatal ember, gróf Széchenyi István a pozsonyi országgyűlésre gyűlt urak bámulatára 60,000 frtot, az akkori viszonyokhoz képest óriás összeget tesz le a haza oltárára és le volt téve az az alap, a melyen fel fog épülni a magyar tudományos Akadémia, mely intézet, mint a nemes alapitványozó rnondá, hivatva lesz kifejteni a magyar nyelvet és nemzetiséget.

Ilyen behatások alatt, ily nemes példák által buzdittatva, jeles házi nevelők által vezettetve, az iskolában jeles tanárok előadásai által indíttatva fokozódott Jóny Tivadar tudományszeretete és az országos ügyek iránti lelkesedése. Ezen időben érett férfivá az ifjú, és megértette a jobbak ama szózatát, mely egyéb országos feladatok mellett a nevelés ás oktatás ügyét élénken hangsúlyozta. És ő, mint lelkes hazafi, úgy is mint sarjadéka egy előkelő családnak és örököse dicső erényeknek és tagja azon egyháznak, mely a szabad gondolkodás és erkölcsi szabadság szolgálatában állva minden időben derék honfiakat nevelt a hazának, és tudatára jutván annak, hogy születésénél és társadalmi állásánál fogva szent kötelességek teljesítése vár reá: azok nyomdokaiba lép, kik áldozatkészséggel templomokat és iskolákat emeltek és tudományt és miveltséget terjesztettek. Akkor hozta első áldozatát egy szent ügy oltárára, alapítványt tevén a késmárki Lyceum- ban, melynek kamataiból a magyar nyelvet mivelő ifjak dolgozatai megjutalmaztassanak és a magyar könyvtár számára tudományos mivek szereztessenek, miután már azelőtt az ezen intézetnél fennállott jogi tanszéket nagyobb összeggel támogatta.

Uj idő kezdődött a korszakot alkotó 1848. esztendővel; a nemzet felemelkedett a helyzet magaslatára, és azt a küzdelmet, melyet óriás ellenség ellen folytatott, csodálattal nézte végig a világ, és midőn elbukott a haza ügye, Jóny Tivadar szive is megdobbant és lelke gyászba borulva búslakodott a haza szomorú sorsa felett. Mit szenvedhetett ő, a magányt szerető, magába vonult, hazaszeretettől lángoló férfiú azon szomorú évtized alatt, mely a gyászos 1849. évre következett! De ime! derülni kezd a haza határa, a nemzet a nagy Kazinczynak emlékünnepét üli reménynyel telt kebellel ; az 1859. év szeptember végén Késmárkon tartott ág. hitv. ev. tiszakerületi gyűlés zászlót ragad; a nemzet jobbjai, bármely felekezethez tartoznak, felegyenesednek buslakodásukból és üdvözlik a lobogó zászlót, melyet a protestánsok azért tűztek ki, hogy alá sorakozva az önkény ellen küzdjenek. A késmárki kerületi gyűlés a törvény szentségén állva, visszautasítja a protestánsoknak szánt pátenst, teljes hiedelemmel, de férfias határozottsággal mint olyan ajándékot, mely nem méltó a vértanuságot szenvedett apák szelleméhez, melynek iránya veszedelmes a protestáns autonómiára és szabadságra. A késmárki conventnek példáját az ország összes protestáns kerületei követték, és tudjuk, hogy nemsokára visszavonatott a pátens.