Újpesti Napló, 2014 (8. évfolyam, 1-45. szám)

2014-11-27 / 42. szám

Múltidéző aA/^y/? eó-/zv.sjó-/ uv. ré rész Sorozatunkban egykori újpesti városképeket, utcarészleteket szembesítünk a mával. Az Újpesti (északi összekötő) vasúti híd z Újpesti vasúti híd a Nép­szigeten ível át, és az esz­tergomi vasútvonal hídja. A dorogi szénmedencében bányá­szott szenet gazdaságosan eljut­tatni a pesti gyárakba és Magyar- ország keleti részére a 19-20. szá­zad fordulóján gyakorlatilag csak vasúton volt lehetséges. A szállí­tási útvonal az Újpesti vasúti híd - azaz akkor még Északi összekö­tő vasúti hídnak nevezték - meg­építésével mintegy száz kilomé­terrel lerövidült. Az 1894-96 kö­zött épült híd megalkotására ki­írt pályázatot egy olasz cég nyer­te, ám az acélszerkezetet magyar műhelyek gyártották. Újpest fe­lől a híd akkori egységei, Iványi Já­nos Újpestért díjas építőmérnököt idézve: „A Váci úti gyalogos átjá­ró, a Váci út feletti rácsos tartó, a Váci út-parti pillér közötti rácsos tartó, az öbölág feletti (az egyko­ri, körülbelül 1905-ben készült ké­peslapon látható) rácsos tartók és a mederhíd hét, egyenként 92 mé­ter fesztávolságú és az óbudai par­ti mezőben 20 méter fesztávolsá­gú rácsos tartó." Hozzáteszi: a me­derpillérek alapozása az akkor új­donságnak számító keszonos tech­nológiával, a parti támaszoké szádfalkörülzárással történt. A MÁV 1911-ben vette át a hidat az olasz cégtől, de a megnövekedett terhelési igények miatt 1932-35 kö­zött meg kellett erősíteni. A hidat a második világháborúban több légi csapás érte, majd 1944 decembe­rében a németek felrobbantották. A helyreállításra 1954-55-ben ke­rült sor. Úgy tervezték, hogy a „K" rácsozású mederági híd tíz-tizen­öt évig fog „szolgálni", s ebből több mint ötven év lett. Az újpesti me­derági szakaszt teljesen újjá kellett építeni. A hidat 2008-ban - háromha­vi vágányzár mellett - cserélték. A mederági hidat a jelenlegi végleges állapotra, az újpesti szakaszt „csak" felújították, de ennek során elbon­tották a mederági gyalogos feljárót. A hídra gyalog és kerékpárral egy­aránt az Újpest vasúti megállótól, illetve a Bocskai utca felől lehet fel­jutni. A hídról készült új felvételün­kön látható az a változás is, ahogy a jelen óriásplakátjai színesítik az elénk táruló képet. B. K A rovat tanácsadó szakértői: Szölíősy Marianne és Krizsán Sándor helytörténészek. Felvételek: Újpesti Helytörténeti Gyűjtemény és Várai Mihály. Sorozatunkat kövesse a www.facebook.com/ujpest.kaposztasmegyer oldalon is! Tízesvillamos - különjárat Jegyesek Most nem arról a fiúról és lányról lesz szó, akik bal kezükön viselik a karikagyűrűt, jelezvén, hogy még nem házasok, de hamarosan meg­lesz az esküvő, hanem arról a hely­zetről, amikor 1969 nyarán a BKV leszippantotta járműveiről a kala­uzokat, és helyettük kis lyukasztó- herkentyűket alkalmazott. Kilenc­tagú négyzetráccsal ellátott vonal- jegyek kerültek forgalomba (átszál­ló már nem volt), amelyeket a ma­sina -beállításától függően - há­rom helyen ki is lyukasztott. Na de melyik három helyen? Az volt a já­rat kódja, ezen állt vagy bukott a művelet! Ettől kezdve az utazóközönség két táborra szakadt: bérletesekre és je­gyesekre. A bérleteseknek könnyű volt, utazgattak összevissza - na, jó, a pénzükért tehették -, a jegyesek meg lukasztottak, vagy éberen figyelték, jön-e ellenőr, azaz mennyi esély van a bliccelésre. Ez így volt szerte Budapesten, Új­pesten és persze a 10-es villamoson is. A jegyesek társasága további két részre oszlott: voltak, akik becsülete­sen lukasztottak, és voltak, akik azon törték a fejüket, hogy lehetne kivé­deni legalább egy lukasztást. Azaz ne kelljen további használatra alkalmat­lanná tenni. Tömören: hogy lehetne bliccelni? Akadtak ötletek és hozzá módsze­rek is. Ilyen volt a korábban lukasz­tott jegyek összegyűjtése, felszálláskor az egyik használtnak a próbalukasztá- sa fejjel lefelé, megismerni az aktuá­lis kódot, majd hirtelen végignézni a régieket, van-e köztük olyan, amelyik megegyezik az ott, akkor érvényessel. De volt, aki csak betette a je­gyét egy lukasztóba, és várt, jön-e ellenőr, vagy nem jön. Ha jött, lukasz­tott, és mire a „hatóság" odaért hoz­zá, már kezelt volt a jegye. Ha nem, leszállt, amikor eljött az ideje. Vol­tak, akik számolták, hogy egy hónap­ban mennyit nyertek a bliccelésen, és mennyit buktak az ellenőrökön. Közülünk Vili, a klubvezető mű­vészi szintre fejlesztette a műfajt. Mi bérletesek voltunk, ő jegy nélkül uta­zott. Azt mondta, elvből nem fizet a BKV-nak. Minden hónapot meg­nyert az ellenőrökkel szemben! Ki­fogyhatatlan volt az ötletekből. Vagy fel sem szállt, mert már a megállóból látta, hogy fenn vannak az ellenőrök, vagy leugrott az utolsó pillanatban, ha látta, hogy épp felszállnak, és in­kább megvárta a következő villamost vagy buszt. Nekem az tetszett legjobban, ami­kor későn vette észre az „ellenfeleket", akik le is csaptak rá, és kérték tőle a jegyet. „Azonnal adom" - mondta, és kotorászott a zsebében. „Van jegye egyáltalán?" - fogta szigorúbbra az el­lenőr. „Természetesen." Azzal elővett egy hatalmas marék kezelt jegyet a zsebéből. Lehetett vagy ötven-hatvan jegy. „Ezek között kell lenni... Csak ta­láljuk meg." Az ellenőrök a megállóban leszáll­tak. Vili utazott tovább velünk. RÉTI JÁNOS

Next

/
Thumbnails
Contents