Újpesti Napló, 2014 (8. évfolyam, 1-45. szám)
2014-04-03 / 13. szám
Mozaik facebook eá- moá/ XLVII. ré rész Sorozatunkban egykori újpesti városképeket, utcarészleteket szembesítünk a mával. Szentháromság-plébánia - Káposztásmegyer A rchív képünk az 1990- es évek elején készült a Nádasdy Kálmán utcából fotózva. Káposztásmegyeren 1985- ben adták át az első lakásokat, és ez egyre növekvő lakótelep lakói közül mind többen érezték szükségét, hogy egyházközség, illetve templom épüljön lakóhelyükön. 1990- ben írtak ki pályázatot a templom tervezési munkálataira, amelyet a Creskovich Klára-Becker Gábor építész házaspár nyert meg. 1991. április 20-án történt az alapkőletétel, a szertartást Marosi Izidor váci püspök végezte. Három követ is rejt az alap az alapító okirat fémhengerén kívül: egy darabot a Szent Péter-ba- zilikából, egyet a váci székesegyházból, egyet pedig a Fokoláre-lelkiség központjából, Loppianóból. A templomépítés megkezdésekor a várható költségeket 1990-es árszinten 8Ó- 100 millió forintra becsülték a szakértők. Ennek az összegnek azonban csak töredéke állt a plébánia rendelkezésére, így mindig csak addig folytak a munkálatok, ameddig a pénz tartott. A szakaszosan készülő épület nemcsak templom lett, hanem a közösség igényei szerint tervezett épületegyüttes is. A nyolcszögletű nagyterem 400 négyzetméter alapterületű, 500- 600 fő befogadására alkalmas. Vele szemben a szentségi kápolna helyezkedik el. Az épületben vannak irodák, gyóntatószobák, lelkipásztorlakások, hittantermek, gondnoklakás és könyvtárszoba. Az altemplomban urnatemető található. Az építkezés 1995-ben fejeződött be, a templomot június 10-én Paskai László bíboros áldotta meg. A káposztásmegyeri katolikus közösség emléktáblát helyezett el az ünnepség alkalmából, amelyen ez áll: „Ez a ház a Gondviselés és a testvéri szeretet emlékműve." Az 1993-as egyházmegyei határmódosítás nyomán az újpesti plébániák, így a káposztásmegyeri is az Esztergom-Budapesti Egyházmegyébe kerültek. B. K. A rovat tanácsadó szakértői: Szöllősy Marianne és Krizsán Sándor helytörténészek. Felvételek: Újpesti Helytörténeti Gyűjtemény és Várai Mihály. Sorozatunkat kövesse a www.facebook.com/ujpest.kaposztasmegyer oldalon is! Tízes villamos - különjárat (11.) Vereség veretlenül Újpesten a srácok körében szentség volt a foci. Valószínűleg Budapest minden kerületében, de mi az akkor már „beolvasztott" negyedikben éltünk. Imádtuk rúgni a labdát, az iskolákban és mindenütt. Egy ilyen akárhol, bárhol a Juta gyári kaland volt. Angyalföldön, a Jutamezőn. Unalmas nyári délután volt, mi a Bocskai utcában a sóraktár oldalánál érintőztünk, de aztán kitaláltuk, hogy menjünk át a Jutamezőre, hátha lesznek valakik, akikkel kiskapuzunk legalább. Nosza, át az Újpest-Esztergom-vas- útvonal sínpárain, és a töltésen leereszkedve már ott voltunk a mezőn. A hosz- szú oldalán a töltés választotta el Újpesttől, a másik hosszú oldalon ronda, sötét fakerítés zárta el a gyár felé, de a Váci út felől be lehetett menni az egyébként elég egyenletes, füves síkságra. Üres volt a Jutamező, csak mi négyen bandukoltunk, egykedvűen adogatva egymásnak a labdát. Ellenfél nélkül nem volt az igazi. Aztán egyszerre, a töltés felől, jöttek négyen. Négyen a környék rettegett verekedősei közül. Valamelyikük mindjárt odaszólt:- Nem játszunk egy meccset?- Dehogynem.- Választunk, vagy hogy legyen?- Nem kell választani, ti úgy, ahogy vagytok, mi is úgy, ahogy vagyunk. Kijelöltük a kapukat, az egyik a kerítéshez, a másik a töltéshez volt közel. A két oldalvonal a végtelenbe veszett. Mi jobbak voltunk. Egyikünk igazoltan focizott a Hajó-kölyökben, másikunknak a testalkata mindenkivel szemben előnyt jelentett. Mi, maradékok inkább csak szerettük a játékot, ha a helyzet úgy hozta. Az ellenfél inkább félelmetes volt, mint veszélyes: talán igazából csak egyikük tudott focizni, de az jól! Az a típus volt, akinek a maga módján minden sporthoz volt érzéke. A bátyja meg a másik erőből játszottak, „vak tyúk is talál szemet" alapon, a negyedik vékony sokat cselezett, de a „centerhalfunkkal" szemben nem volt esélye. Hat gólig tartó meccsben egyeztünk meg, és elég hamar vezettünk 2-0-ra, és „mezőnyfölényben" voltunk. Ám ekkor kezdtük érzékelni, hogy az ellenfél egyre komolyabban veszi a dolgot. Kemény belemenések, olykor durvaság és éles viták. Talán 3-1 volt a javunkra, amikor szünetet tartottunk. Egyrészt a 6-os meccs a feléhez ért, másrészt piszok meleg volt. Csapatkapitányunk ekkor azt mondta: - Szerintem ezt nem kéne erőltetni, mert ha győzünk, úgy megvernek bennünket a meccs után itt a nagy semmiben, hogy megemlegetjük. Ezek nem játszani jöttek, hanem győzni!- Ebben lehet valami - mondogattuk.- Akkor most kapjunk ki? - kérdezte valamelyikünk.-Tudsz jobbat? - volt rá a válasz. - Meg mit számít? Jobb a békesség! Ebben maradtunk. A második félidőre „leromlottunk", hibázgattunk és „elfáradtunk" a nagy melegben. Azt hiszem, 6-4 lett a javukra. Végül nagy sze- vasztok-szevasztok, kézfogások, „koszi a játékot", és a csapatok mentek a dolgukra. Amikor beértünk a házak közé, „kapitányunk" szólalt meg:- Mit mondtam? Láttátok, hogy örültek? Nem szóltunk rá semmit, de mi is örültünk. RÉTI JÁNOS
