Újpesti Napló, 2014 (8. évfolyam, 1-45. szám)
2014-03-20 / 11. szám
Mozaik eó- zryoá/ xlvi. ré facebook rész Sorozatunkban egykori újpesti városképeket, utcarészleteket szembesítünk a mával. Idősek Otthona A Fővárosi Önkormányzat Idősek Otthona Újpesten, a Baross utca 100. alatt található. Az épület a 19. század közepe körül épült megyeri vadászkastélyok egyike. Öregek otthona, sze- retetház céljára 1906-ban vásárolta meg Újpest község azt a nyaralót, amelyet valószínűleg Csekonics Endre báró építtetett, aki 1885-ben vette meg az ingatlant. A neobarokk, manzárdtetős villa hatalmas kapujával és az azt koronázó címeres oromzattal nagyon előkelő megjelenésű volt. Az épületet 1925-26-ban hátrafelé bővítették, és ekkor épültek a telek alsó részén az Irányi utcai városi házak is. Az ingatlan két épületrészből állt. Az egyik a főépület, amelynek földszintjén két társalgó, egy betegszoba, két nővérszoba, mellékhelyiségek, az emeleti részen pedig négy szoba volt. A társalgókba 1928-ban a rádiót is bevezették. A melléképületben volt az orvosi és a felügyelői lakás, valamint öt betegszoba. A férfi ápoltakat a főépületben lévő négy kórteremben, a nőket a főépület egy kórtermében és a melléképületben helyezték el. Általában a súlyos betegséggel küzdők és az aggastyánok kaptak itt ápolást. Az Ugró Gyula által közölt 1930-as adatok szerint sokan, százhuszonhatan (52 férfi, 74 nő) éltek a szeretetház- ban. Az épületben napjainkban a Fővárosi Önkormányzat működteti az idősek otthonát, amelyet 2013-ban bővítettek, korszerűsítettek. A százötven férőhelyes intézményben lift és akadálymentesített bejutás szolgálja az idősek kényelmét és a gondo- zást-ápolást. A régi főépület felújításában törekedtek a korábbi építészeti jellegzetességek megőrzésére. (Dr. Ugró Gyula és Bazsó Gábor nyomán.) B. K. A rovat tanácsadó szakértői: Szöllősy Marianne és Krizsán Sándor helytörténészek. Felvételek: Újpesti Helytörténeti Gyűjtemény és Várai Mihály. Sorozatunkat kövesse a www.facebook.com/ujpest.kaposztasmegyer oldalon is! Tízes villamos - különjárat (9.) Isten mestersége Változnak az idők, változnak az emlékek. Vagy emlékezésünk kezd a visszájára fordulni. Hosszú ideig csak a szépre emlékezhettünk, újabban meg csak a szépre nem. Lassan belénk idegződik. Édesanyám hajdani elmondásából meg saját emlékfoszlányaimból például fokozatosan összeáll és kiszínesedik bennem is egy régi kép: megszégye- nülten, felpofozva állok egy lakás rám csapott bejárati ajtaja előtt, miközben arcomon kinyílik öt ujj lilát virágzó lenyomata. Talán öt- vagy hatéves lehettem. Testben és lélekben is alaposan eltörpültem az Apolló-ház, (vagy már Fény mozi-ház?), volt Bán Tibor utca 31., ma Árpád út 77. kőrengetegében, ahol laktunk, meg a körülöttem serdülge- tő, kamaszodó kortásaim között. Akkoriban a Rákosi-rendszer tombolva ülte torát. Egy fülledt, a gangra szorult szagoktól nyomott vasárnap délután mi, a ház kölykei - a vi- ceházmesterék Gyurkája, a házmester Sankó fia, a mozigépész lánya meg talán Géza meg Dini - komoly gaztettre szántuk el magunkat. Az ötlet - amely már nem tudom, hogyan fogant meg, és kiben - abból állt, hogy válasszunk ki egy lakást, lopadkodjunk oda, nyomjuk meg a csengőt, és amikor jönnek ajtót nyitni, szaladjunk el. (Ez a gálád terv akkoriban, a nagy rettegések idején felért egy mai gépeltérítéssel.) Úgy is lett. Odaosontunk a Mátraiék ajtaja elé csapatostól, és becsöngettünk. Azaz valaki becsöngetett, mert hisz hogy jöttem volna ahhoz én a nagyok között, aki még a csengőt is alig értem volna fel. Belülről léptek zaja hallatszott, mi meg usgyi, futás, ahogy a lábunk bírta, hogy eltűnjünk a lépcsőház óvó kanyarulataiban. Pontosabban: futottak! Mert én ott áltam az idegen lakás előtt földbe gyökerezett lábakkal. Az ajtó feltárult, és a küszöbre toppant a villanyszerelőék Éva nevű, tizennyolc-húsz év körüli lánya. Én rámeredtem, ő meg rám, majd se szó, se beszéd, úgy szájon csapott, hogy még ma is fel tudom idézni a sajgását. Bőgve rohantam fel hozzánk, vigasztalást várva és remélve anyámtól. Ő csak annyit kérdezett: miért nem futottál el te is? És miért hagytad magad? Mire én - elmondása szerint - azt mondtam, visszanyelt könnyekkel és visszatérő hősiességgel, hogy „akkora pofont adtam volna neki..." Nemrég - nyilván a megszaporodott, aprólékosan részletező visszaemlékezések hatására - felidéztem magamban a történetet. Mi tévő legyek? Elérkezett vajon a hajdani volna tettre váltásának ideje? - tettem fel magamban a kérdést. Keressem meg Éva nénit - nyolcvan fölött lehet -, és pofozzam föl? Vagy követeljek fájdalomdíjat a többiektől, akik ott, akkor cserbenhagytak, mert nem rángattak magukkal? Vagy menjek el a régi házba, ahhoz a régi lakáshoz, csöngessek be újra, és vágjam szájon az ajtó kinyitóját, aki most lakik ott? Vagy mit csináljak? Tudom, a dolgok eltérő arányaiknál fogva nem összehasonlíthatók. Mindenkinek a saját sérelmei a legnagyobbak és legfájóbbak is. Végül arra gondoltam, hogy megbocsátok... Úgy, ahogy Isten teszi nap nap után. Mindnyájunkkal, kivétel nélkül. Isten, akinek - mint tudjuk - az a mestersége. RÉTI JÁNOS
