Újpesti Napló, 2013 (7. évfolyam, 1-45. szám)

2013-10-25 / 37. szám

Múltidéző

Ötvenöt év egy szenvedély fogságában

Már nem újdonság a 2003 óta látogatható az Újpes- ti Lepkemúzeum, kicsik és nagyok sokan felkeresték, megcsodálhatták már a közép-európai méretben is páratlan nagyságú, bámulatos színben, méretben pompázó egyedeket bemutató gyűjteményt, amely a Dessewffy utcában, egy családi házban található.

A házigazda, a gyűjtő, Juhász György élete legalább olyan színes, változatos és izgalmas, mint az általa létrehozott kollekció, hiszen bejárta Venezuela, Kuba, Grúzia, Kenya, Thaiföld, Madagaszkár, Ecuador, Bolívia és Irán tájait, hogy összegyűjthesse a legjellemzőbb, legszebb egyedeket, amelyeket ma bárki megcsodálhat az otthonában kialakított múzeumban.

Juhász Györgynek már a szülei is Újpesten éltek, ő maga is itt született. Sokat jártak vidékre, a szabolcsi Jánkmajtison élő apai nagyszülőkhöz. A búzatáblák végében aratáskor nagy tócsák keletkeztek, amelyeken lepkék szálldostak. A kis Gyuri csodálkozva nézegette, hogy milyen szépek és szabadok.- Ekkor alakult ki nálam ez az egész életre szóló szerelem a lepkegyűjtés iránt. Mert nem szeretet ez, hanem szerelem, hiszen gyerekkorom óta nem csitult, nem múlt el - mesél a múltról a napjainkban hetvenfelé járó férfi.

Megtudjuk, hogy korán megmutatkozó érdeklődése ellenére cukrásznak tanult, majd 1962-ben a mai Harangvirág cukrászda mögötti termelőüzemben kezdett el dolgozni, ahol negyven éven keresztül gyártotta a jobbnál jobb

édességeket. Ezután a Párizsi cukrászda következett, ahonnan Lengyelországba, a magyar nagykövetségre került. A lepkék iránti vonzalom azonban mind ez idő alatt sem csitult. Tizenéves korában maga Bezsilla László, az akkor már idős „lepkekirály" fogadta tanítványává a lelkes fiatalt. A lengyelországi tartózkodást követően hazatért, és a cuk- rászi mellett lepkészi karrierjére is egyre több időt szánt.

Juhász Györgynek még a feleségválasztásban is fontos szempont volt, hogy asszonya elfogadja sokszor költséges hobbiját. Felesége, Olga asszony a lepkemúzeumba látogató gyerekeknek tart idegenvezetést, amelynek során igazi beleéléssel, hozzáértéssel és nagyon színesen mesél a gyűjtemény minden darabjáról. Márpedig az nem kevés.- Ötvenöt éve gyűjtöm a lepkéket, bogarakat, jelenleg százezer darab körüli a kollekció - árulja el Juhász úr. Kérdésünkre, hogy milyen érzés ennyi lepke között élni, csak annyit mond: nagyon jó. - Néha lejövök az emeletről, végigmegyek a szobán, és két perc alatt újjászületek. Bevillan Madagaszkár, Kína, egy arab ország, Dél-Amerika. Ausztrália, az Északi- és a Déli-sarkon kívül nincs olyan hely, ahol ne jártam volna, néhol többször is - meséli lelkesen.

Ma azonban már nem utazik, betegsége évek óta meggátolja ebben. A hosszú évek alatt begyűjtött, de még nem rendszerezett példányokat szortírozza preparátor kollégájának, barátjának segítségével, így a jelentős gyűjtemény folyamatosan gazdagodik.

Mint megtudjuk, az iskolák, óvodák szervezetten érkeznek múzeumlátogatóba. Gyuri bácsi igazi lokálpatrióta, hiszen az újpestiektől - legyen szó gyerekről vagy felnőttről - még pénzt sem kér a belépőért, sőt az a terve, hogy egyszer majd a városra hagyja a gyűjteményt. G. R.

ÚJPESTI LEPKEMÚZEUM:

Bp. IV., Dessewffy u. 26., Tel.: 231-0296

Tungsram strand - Múltról jelen időben (6.)

Napozni a napon lehet

V

élhetően azért örvendett nagyobb népszerűségnek a felső öltözősor, mert az tartozott a „nagy élethez”, a Tungi központjához, a „mély vízhez", a versenymedencéhez. Nem is említve azt az el nem hanyagolható tényt, hogy az öltöző és a medence közötti füves területre tűzött a nap, míg az elöl, a Gombánál lévő terep a rajta lévő nagy lombos fák ápoló és eltakaró hatásának köszönhetően inkább árnyékos volt.

Ezen a töltés alatti árnyas mezőn, a „Gomba” előtt jobbára az idősebbek és a gyerekes családok terítették le a pokrócot (akik valamiért óvakodtak a nap tüzétől), az uszoda előtti kisebb placcon pedig főtt, bámult az ifjúság. Akkor még ózonlyuknak és UV sugárzásnak nem volt se híre, sem hamva.

És még valami: ha elég korán mentünk, és lehasaltunk a töltés útja alá, árnyék ide, árnyék oda, akkor minden villamos érkezése után szemrevételezhettük a leszállókat: hogy kik jöttek, és kik nem. Ismerősök, haverok, de mindenekelőtt ismerős lányok. Olyanok, akiket magunkban máris fel lehetett venni a megkörnyékezendők listájára. Illetve érzékelni, hogy kinél lehet folytatni az előző napok vagy hetek valamelyikén megkezdett nyomulást.

Hogy milyen volt az élet a nagymedencében - amelyet mi persze nem neveztünk versenymedencének, mert hát mi közünk lett volna nekünk a versenyzőkhöz? -, arról nem írok, hacsak azt nem, hogy a délutáni órákban két pályát leválasztottak azzal a parafa izével, és azon belül csak az éppen edzésben lévő versenyzőpalánták úszkáltak le-föl, rótták a kiszabott hosszaikat.

A vízilabdacsapat edzése természetesen más volt. Késő délután kezdődött, és ifjoncokról, de inkább felnőttekről szólt. Akkor el kellett hagynunk a mély vizet, és jött a csapat. Először csak keresztbe úszkáltak, tempósan, majd felgyorsított hosszakat, aztán jött a labdák adogatása, a labdavezetés meg ilyesmi. Végül behúzták a kapukat, és kezdődhetett a két kapura való játék. Mi - már akik a vízben voltunk - maradhattunk a sekély részben, és ha az innenső kapura játszók fölé lőttek, és közénk szállt a labda, akkor visszadobhattuk. »

Elöl, a Gombában délutánonként már kevesen voltak, mivel az lényegében úszásra alkalmatlan, a többfelől, különböző szögben lejtő, azaz mélyülő medencét tulajdonképpen a családoknak találták ki. Ott lehetett labdázni, tanítani a gyereket úszni, „ha- lacskázni" hármasban, feleség-gyerek-férj. Sőt, amikor apuka már kicsit ráunt az idillre, beljebb ment, a Gomba felé - ahol azért olyan 150 centis volt a mélység -, és ott lehetett tenni néhány tempót, amíg bele nem akadt valakibe, vagy fejbe nem találták valamilyen lasztival, mondjuk, a fejelőmeccset vívó kamaszok. Ilyenkor aztán „bocsánat", „oh, semmiség" vagy „nem lehetne egy kicsit jobban vigyázni" - és az élet, a strandélet ment tovább. RÉTI JÁNOS