Újpesti Napló, 2013 (7. évfolyam, 1-45. szám)
2013-05-23 / 20. szám
Múltidéző A Viola utca a Nyár utcából nézve '■nwx'y// eófacebook XXIX. rész Sorozatunkban egykori újpesti városképeket, utcarészleteket szembesítünk a mával. WiMMWWWClBW«« WXtUtötyP»t&S6&9SftS9í9k A felvétel az 1910-es évek elején készült.1907-ben indult meg ugyanis a Mária (ma: Lebstück Mária) és az Ősz utcán át Istvántelek felé tartó, illetve az Ősz utcából a Kórház utca. Viola utca, Széchenyi utca irányába vezető villamosjáratok forgalma. Utóbbi a Vasút, mai nevén a Görgey Artúr utcai vonalhoz csatlakozott, s végül az István úton át érte el eredeti vonalát. Ezzel nagy körforgalom született Újpest területén. Két viszonylatot szerveztek, amelyek 1910 után D és E jelzést viseltek; a D a Viola utcában észak, míg az E dél felé közlekedett, kiinduló végállomásuk a Nyugati pályaudvar volt. 1914-ben e járatok megszűntek, a Viola utcai sínpárok utolsó métereit egy évtizeddel később felszedték. A képen a Viola utcai iskola épülete látható. A Nyár, a Viola és a Tavasz utca által határolt területen az állami népiskolai program keretében 1909-ben megkezdődött az elemi iskola építése. Az építési vállalkozó Schreiber Gyula volt, akinek neve már ismerős az olvasók előtt, hiszen az újpesti városháza és a víztorony építője is ő volt. A munkák irányításában Vendrey (Wolf) Géza városi mérnök vett részt. A szecessziós stílusú épületben 1911ben kezdődött meg a tanítás. A beépítés U alakú, a Viola utca felé nyitott udvarral. Itt az épület két szárnyát még az eredeti kőoszlopos kerítés köti össze. A bejárat kialakítása és díszítése Kós Károly munkáira emlékeztet. Az épületet 1996-ban Újpest Önkormányzata térítésmentesen, ötven évre a református egyház kezelésébe adta. Felújítást követően, 1998 óta itt működik a Károli Gáspár Református Egyetem Állam- és Jogtudományi Kara. B. K A rovat tanácsadó szakértői: Szöllősy Marianne és Krizsán Sándor helytörténész. Felvételek: Újpesti Helytörténeti Gyűjtemény és Várai Mihály. Sorozatunkat kövesse a www.facebook.com/ujpest.kaposztasmegyer oldalon is! A 10-es villamos az Újpesti Naplóban - emlékek, történetek Gizi te, hallod- e? A mi időnkben családi generációk dolgoztak az Izzóban. Anyám 14 éves korától nyugdíjazásáig, én 15 éves koromtól, nyári szünetekben egy-egy hónapig. (Aztán még nyolc évig, de az már más történet.) Nyaranta csőszállító segédmunkásként a Rádiócsőben az Audion-épület első emeletén, ahol a kb. tíz centiméteres, testes PL36 készült. A szereidében nők hajoltak munkaasztaluk fölé, hogy villámmozdulatokkal összerakják a csövek belső részét. Erre került a ballon meg a sapka, a szivaty- tyúkon kiszívták belőlük a levegőt, és előállt a vákuum. A csöveket aztán nagy kereteken próbálták ki. Ezekhez szállítottam lapos, négykerekű kocsin a teli rekeszeket. Nem volt sok, de kevés se. Mentem munkahelytől munkahelyig. Felraktam az adagot, toltam tovább, megint felraktam párat, végül az összesét lepakoltam a célállomáson. Egész nap. Egy munkasoron, a választóútra nézőn dolgozott néhány nő, akik berakták a csövet egy foglalatba, majd kis gumikalapáccsal két oldalról megkalapálták, vizsgálva, hogy bírja-e a „strapát”. Aztán küldték tovább. Az egyik asztalnál dolgozott Cizi, aki 15-16 éves lehetett, mint én. Csinos lány volt. Eredeti, legfeljebb kicsit ránapozott kreol bőr, sejtelmes, mandulavágású szem, mindehhez jó alak, mert nemcsak a munkaasztal mögött láttam, hanem néha a folyosón is. Szervusz, Gizi - köszöntem rá, amikor először kellett az ő padjához mennem csövekért. Rám nézett titokzatosan, szevasz, köszönt vissza, és kalapált tovább. Beszélgetni nem tudtunk, de egy-két szót azért váltottunk. Tegező hangnemben. Vagy két napig. Mert a harmadikon a körülötte kalapáló, nála idősebb, „meglett asszonyok" meg az ékesebbek rám förmedtek, mondván: hogy jövök én ahhoz, hogy csak úgy letegezzek egy lányt, aki már asszony is lehetne! Erre nem tanítottak meg otthon? Majd ha ő - mármint Gizi - netán felajánlja, akkor visszategezhetem - kerepelte körben az asszonykórus. Akartam hebegni valamit, hogy azonos korúak és majdnem gyerekek vagyunk, de nem jött szó a számra, érzékelve az „erőviszonyokat". Gizi nem szólt, csak kalapált, én meg porig alázva tovább toltam a kocsimat. Mindketten éreztük a helyzet feszültségét, hát nem is próbáltunk „széllel szemben piskótát dobálni". Attól kezdve naponta feltűnően és jó hangosan köszöntöttük egymást. „Kezicsókolom, Giziké!” „Jó reggelt" vagy „viszontlátásra, János". És magázód- tunk, rendületlenül. Hülyén jött ki, de ha lúd, legyen kövér. Ha a strandon futottunk össze, akkor se, ott se változtattunk. Magázódunk? Hát magázódjunk! Ki tudja, ki lát, ki hall bennünket a szerelés „nőszövet- ségéből"? De attól kezdve soha nem tegezek le hölgyet, 18 éven felüli lányokat se egyoldalúan. Elvégre felnőttek, és a korkülönbség miatt nem tegeznének visz- sza. Úgy meg ciki. Őket fiatalítaná, engem öregíte- ne. Hacsak előre le nem tegeznek, mint tévéreklám a célközönségét. RÉTI JÁNOS, T-emlékkönyv, www.tizesvillamos.hu
