Újpesti Napló, 2011 (5. évfolyam, 1-46. szám)

2011-02-24 / 7. szám

Megemlékezés ’ * -v ' ’ - ' A kommunizmus áldozataira emlékezünk Nyolc év robot Szibériában A kommunizmus áldozatainak emléknapja február 25. Rájuk emlékezve adjuk közre a Szent István téri piac egyik kedvenc lacikonyháját vezető Pintér Jolika édesanyja, Pintér Károlyné iszonyú megpróbáltatásai történetét. Rohr Magdolna 1953 decembe­rében, karácsony előtt tért haza szerencsésen Szibéria kényszermunkatáboraiból. NÉGYSZEMÉLYES ÖSSZEESKÜVÉS- A borzalmak 1945 augusztusában kezdődtek. Herczeg István (21 éves) egyetemista barátomat egy igazolta­tás során, Kőszegen letartóztatták. Disszidálni szeretett volna. Szervezke­dés és kémtevékenység volt ellene a vád, mert noteszában két angol piló­ta címét találták meg, akikkel a kato­nai kórházban ismerkedett meg. A vád alapját ez képezte. A címek kö­zött az enyém (17 éves) és barátnőm. Borika (később Sabján Ferencné) lak­helye, illetve Tiefenbeck Kornélé (18 éves) is szerepelt. Két szovjet katona és egy magyar egyenként felkeresett bennünket, felszólítottak, hogy egy kis beszélgetésre menjünk velük. Egy Üllői úti épületben azonnal megkez­dődött a kihallgatás. Fogalmunk sem volt róla, hogy mi a nyomozás tárgya, mivel tolmács nem volt és az egész oroszul folyt. Fenyegetés ellenére (csak Istvánt bántalmazták súlyosan, neki kiverték a fogait), sem tudtunk semmit mondani a „négyszemélyes összeesküvéssel" kapcsolatban. Pár nap múlva ponyvás teherautón Szombathelyre, az úgynevezett „Ba­golyvárba” szállítottak minket, majd innen hasonló módon jutottunk Eisenstadtba (Kismarton). Itt először nem volt cella, egy mosókonyhában aludtunk szalmán. Folytatódtak a ki­hallgatások, egy orosz nőt is zártak mellénk, aki valószínűleg az egymás közötti beszélgetésünkből próbált va­lamilyen információt szerezni. Enni nem sokat kaptunk és a cellákban a priccsen és egy vödrön kívül semmi sem volt. Decemberben azzal hiteget­ve minket, hogy hazamehetünk, is­mét teherautón Balatonfüredre vittek bennünket. Itt hirdettek ítéletet: hár­munkat a Szovjetunió elleni fegyveres szervezkedés, agitáció és kémkedés vádjával 10 évi javító-nevelő munkára ítéltek. Kornélt külön kezelték, először halálra ítélték, melyet később szeren­csére szintén 10 évre változtattak. Büntetésünket Sopronkőhidán ba­rátnőmmel egy cellában kezdtük meg. Én a körülményekhez képest jó mun­kát kaptam, a katonatisztekre mos­tam. A katonáktól élelmet és minden, az élethez szükséges dolgot megkap­tunk. Egy besúgó azonban elárult min­ket. Többet nem mehettem mosni. NEVE: E322 Februárban otthonról ruhákat hozat­tak nekünk, mert még mindig abban voltunk, melyben szeptemberben bevittek bennünket. Az előkészüle­tek azért történtek, mert szögesdrót­tal kettéválasztott tehervagonokban (középen ültek a géppisztolyos őrök) megkezdték elszállításunkat. Az úton csak ülni vagy feküdni tudtunk. Szük­ségünket egy padlóba vájt lyukon vé­gezhettük. Három hétig utaztattak - Lembergbe érkeztünk. Úgynevezett elosztólágerbe kerültünk. Itt fertőtle­nítettek és leborotváltak minket. Az orosz őrök nagy derültsége mellett kezdődtek megaláztatásaink: a nőket férfiak és a férfiakat nők borotválták. Mindenki kapott egy nyilvántartási számot, az enyém az E 322 volt. Ettől kezdve ez volt a nevünk a hátralévő nyolc éven át. Innen az ukrajnai Donbassra kerültem, mezőgazdasági munkát végeztünk egy szénmeden­cében. Krumplit kellett gyomlálnunk - én, mint városi lány meg sem tud­tam különböztetni a növényeket. A táboron kívüli munkaterületre indu­lásunkkor a kapus és a kísérő őrök között a következő párbeszéd zajlott: „-A nép ellenségét átadom." „-A nép ellenségét átveszem." Parancsuk volt, hogyha a megengedettől egy lépést balra vagy jobbra kilépett valaki azonnal lőniük kellett, s meg is tet­ték. A táborokat mindenütt kettős kerítés vette körül: belül sűrű szöges­drótkerítés, utána gereblyézett tiltott zóna, majd fából készült külső palánk következett. Ezen kívül vérebek vi­gyázták a terepet. Fából készült ba­rakkokban laktunk, emeletesre épí­tett fapriccseken aludtunk a deszkán. Egy közös latrina állt a táborban, me­lyet, ha megtelt, ki kellett tisztíta­nunk, néha rám is került sor. Mivel nem tudtunk ruhát váltani, ez napo­kig érezhető volt. A kényszer sok-sok trükköt tanított meg nekünk, vajon ki gondolná, hogy meg lehet „mosa­kodni" egy pohárnyi vízben, melyet inni kaptunk egész napra? Az ételt ba­rakkonként egy közös lavórban adták. Nagyon híg volt. Ha valaki nem volt tapasztalt és erőszakos, mint én is, ak­kor nem nagyon jutott neki csak lé. ROBOT MÍNUSZ 50 FOKBAN A szökés szinte lehetetlen volt, még a hullazsákokat is megszurkálták, ne­hogy valaki abban próbáljon meg a táboron kívülre kerülni. Nagy, domb formájú halom vett körül minden tá­bort, egy-egy ilyen domb alá temet­ték a halottakat, mert a fagyos föld­be nem lehetett sírt ásni. A szökést mégis megpróbálta egy társaság eb­ből a táborból, így 1946 júliusában büntetésből mindenkit ismét szöges­drótos vagonokba raktak és egészen szeptemberig folyamatosan utaz­tunk. Én közben maláriában megbe­tegedtem, félig aléltan tettem meg a hosszú utat, de kibírtam! A szibériai Tajset elosztó lágerében helyeztek el bennünket. Kórházba kerültem tífusz gyanúval, de egy szintén fogoly ör­mény orvos megállapította a malári­át és kinint is szerzett valahonnan. Ápolásom alatt ő oroszul is tanított, mikor észrevették az őrök, fenyítést kapott érte. Ez a betegség időről-idő­re visszatért a lágerekben később is. Gyógyulásomat egy magyar szakács, Dénes is segítette. Éjszakai takarító­ként foglalkoztatott a konyhán. Dol­gozni nem engedett, csak etetett. Ké­sőbb varrodában kaptam munkát egy rövid időre. Pár hónap múlva Bratszkba, a vízierőmü építéséhez kerültem. A Bajkál-Amúr vasútvonal építésénél is dolgoztam. Fakitermelésnél kézzel vág­tuk és raktuk szállítójárműre a több méteres fatörzseket. Sokszor az éle­lemhiányt úgy pótoltuk, hogy a töltés­be ölfákat temettünk és az arra haladó tehervonat kisiklott. A rajta lévő élel­miszert elosztottuk. 40-50 fokos hideg­ben dolgoztunk, ha ennél hidegebb volt már nem engedtek dolgozni, mert a nagy hidegben a fém könnyen tört, így több lett a kár. A munkával is mu­száj volt csalni, ha túl akartuk élni a megpróbáltatásokat. A kivágott fákat

Next

/
Thumbnails
Contents