Újpesti Napló, 2011 (5. évfolyam, 1-46. szám)

2011-02-24 / 7. szám

.

ÚJPESTI NAPLÓ - V. ÉVFOLYAM, 7. SZÁM, 201 1. február 24. 0 Megemlékezés

rakatba kellett raknunk. A legtöbbet úgy építettük, hogy a belseje üres maradt, így látszólag meg volt a napi penzum, és jutott időnk melegedni a tűz mellett

A vasút vonala az Angarán keresztül vezetett, a híd még nem készült el. Télen a befagyott folyón keltünk át gyalog a túlsó partra, hogy az építést folytathassuk. 400 knvt tettünk meg másfél hét alatt, különböző lágerekben aludtunk vagy folyamatosan meneteltünk. Nem is tudom, hogyan bírtam ki. Nagyon kellett vigyázni, ha valaki kilépett a sorból akár csak azért, mert megcsúszott a havon, azt lelőtték. Zajarszk lágerébe érkeztünk. Ez a tábor a foglyoknak és az őröknek egyaránt a büntetések legmélyebb pontja volt. Ezen a vidéken nem volt fa, szinte minden kőből volt; az épület is. A vasút útját kőfejtéssel alakítottuk. Tüzet gyújtani fa hiányában nem tudtunk, fáztunk és a tavasz beköszön- tével az Angarán keresztül a közlekedés is megszűnt, így élelmünk sem volt. Az őrök végső elkeseredésükben egy medvét lőttek s pár napig ennek húsát fogyasztottuk. Már majdnem teljesen feladtam a reményt, hogy valaha is hazakerülhetek.

ECYÜTTÉLN1 AZ EMLÉKEKKEL

Néhány rab végső elkeseredésében ezen az embertelen vidéken is megpróbálta a szökést. Egyiküket pár hét múlva sikerült elfogni az üldözőknek. Levágott fejét mementóként hordozták körbe a lágerben. Szerencsétlen úgy jutott erre a sorsra, hogy sikerült élve kibírnia, úgy, hogy megfagyott társa maradványait fogyasztotta el. Megmenekülésemet a véletlennek köszönhetem: találkoztam ismét a már említett örmény orvossal, aki kitalált női bajjal kórházba küldött. Ehhez a tüneteket a vitaminhiány okozta furunkulusok adták. Az orvost megbüntették. Tarthatatlanná vált egészségi állapotunk miatt Bratszk 30-35 lágere közül valamelyikbe szállítottak vissza fizikai feljavítás céljából. Könnyített munkánk az úgynevezett Mária-üveg hasítása volt. Ekkor már 1953-at írtunk. Nyilvánosan

nem lehetett beszélgetni, de márciusban futótűzként terjedt el a hír, hogy meghalt Sztálin. Újra hinni kezdtük, hogy hazatérhetünk! 1953 júniusában az esti számolásnál felolvasták a neveket, hogy kinek nem kell másnap dolgozni menni. Csak reggel tudtuk meg, hogy vonattal, s most már nem tehervagonban, elindulunk haza. A lembergi gyűjtőtáborba szállítottak több irányból magyar foglyokat. Hat hónapot töltöttünk itt, mert Rákosi Mátyás csak moszkvai parancsra vett át bennünket. Csoportunkban 1500 férfit és 22 nőt indítottak együtt haza. 1953. november 26-án értünk haza. Csopnál az ÁVH várt bennünket. Egy hétig Nyíregyházán vártuk a papírjainkat, majd kisebb csoportokban most már kíséret nélkül mindenki elindulhatott az otthona felé.

Boldogok voltunk és megtanultunk együttélni emlékeinkkel. A körülmények azonban nem sokat változtak, a bizalmatlanság megmaradt. Munkát nehezen találtunk, bezárultak a kapuk, ha meghallották, hogy a Szovjetunióból jöttünk. Végzettségre való tekintet nélkül segédmunkásként, fűtőként, szénhordóként, építőipari kisegítőként tudtak legtöbben elhelyezkedni. Munkahelyünkön is többször utánunk érdeklődtek, hogy viselkedünk, de ezt is kibírtuk. Azok emlékére, akik sajnos már nem térhettek vissza, egy alapítványt hoztunk létre: A Gulagon Elpusztultak Emlékének Megörökítésére Alapítvány a nevünk. Ugyanekkor sikerült Veszprémi Imre szobrászművész alkotásában egy emlékművet állítanunk mementóként az V. kerületi Honvéd téren, hogy soha ne feledhesse el senki ezeket a megtörtént szörnyűségeket.

Megjelent: Szöllösy Marianne Újpestről jöttünk című könyvében, amelyet Újpest önkormányzata megbízásából 2010-ben adott ki a Kossuth Kiadó.

(Pintér Károlyné 2007-ben hunyt el. - A szert)

A képen balról Pintér néni a barátnőjével

Mensáros Lászlóra emlékeztek

Szobrot ajándékozott a Madáchnak az újpesti művész

Mensáros László születésének nyolcvanötödik évfordulója alkalmából megemlékezést tartottak február 16-án a Madách Színház előcsarnokában és a Tolnay Szalonban. Az ünnepségen Csermák Ferenc, újpesti szobrászművész, véglegesen a színháznak adományozta a színészóriásról készített szobrát, amelyet a teátrum előcsarnokában őriznek ezután.

Az eseményen megjelentek az egykori kollégák és pályatársak. Mensáros László 1926. január 26-án született és 1993. február 7-én halt meg. Szirtes Tamás, a Madách Színház igazgatója egy Lénárd Sándor-idézettel kezdte mondandóját: „A halál csak a kezdet, a feledés később jön." Egy ember emléke akkor szűnik meg véglegesen, amikor már azok sem gondolnak rá, akik jól ismerték. Szép és fájdalmas mesterség a színészet. Mensáros mélyen és szenvedélyesen szerette a színházat, és embertelen küzdelmet folytatott mindaz ellen, ami gátolta céljai elérésében. A hit adott neki erőt.

Az igazgató végül megköszönte Csermák Ferenc szobrászművésznek, hogy a színháznak adományozta a szobrot. Kis vetítés következett; egymás után villantak fel az emlékezetes szerepek. Müller Péter meghatottan mondta: benne máig élnek a pótolhatatlan színész gesztusai, cselekedetei, hitéből erőt meríthetünk. Sajnos napjainkban elfogy a művészet körül a levegő, egyre kevésbé fogékony rá a közeg. A neves író szomorúan említette, nemcsak a színészművészet, de minden művészet meghal.

Az ünnepségen részt vett Csermák Ferenc is, aki közel húsz portrét mintázott eddig, köztük a most végleges helyére került Mensáros-portrét. A nyolcvanhoz közeledő szobrászművész Újpesten él és itt alkotott.- Ez a szobor még 1977-ben készült, és az alkotás folyamata egészen különlegesnek mondható - nyilatkozta lapunknak a szobrász. - Megnéztem Mensáros László XX. század című irodalmi estjét. Fantasztikusan újszerű előadást láttam, felkavaró élmény volt. A Radnóti-vers alatt láttam magam előtt, amint a lágerben gyalogolnak a rabok, szinte hallottam az őr bakancsainak a koppanását. Mennek, csak mennek a rabok, repülnek és viszik magukkal az álmaikat az éjszakában. Mensáros lecsukta a szemét, na, ezt a pillanatot igyekeztem megragadni. Megállt az idő. Másodszor is megnéztem az előadást, az első sorban ültem, különleges kontaktus alakult ki közöttünk.

Csermák Ferenc az est után bekopogott Mensáros öltözőjébe, gratulált neki, majd a lényegre tért: ő bizony csinálna egy portrét. A színész beszédbe elegyedett a szobrásszal, és áldását adta a munkára. Amikor elkészült a szobor, Mensáros kicsit dohogott, hogy miért lecsukott szemmel látható, aztán megértette a lényeget, és elmosolyodott. Jó barátság szövődött közöttük. A szobor ideiglenesen a Madách Színházba került, az alkotó el-elvitte egy-egy kiállításra. Szó volt arról, hogy a színház megvásárolja a portrét, de ez nem valósult meg. Most azonban Csermák Ferenc végérvényesen a teátrumnak adományozta a szobrot. - ÁDÁM TAMÁS