Újpesti Napló, 2010 (4. évfolyam, 1-48. szám)
2010-08-23 / 31. szám
Volt egyszer egy tárlat Számkivetve Simon Zoltán újpesti kiállításáról Különös hangulatú grafikákból rendezett kiállítást az Újpest Galéria augusztus derekán. E kiállítás hangulatát idézi fel Fecske András művészeti író. „Gondolkodom, tehát vagyok" - hangzott el egy új kor hajnalán a filozófus szájából, hogy aztán pár száz évvel később elkezdjen gondolkozni azon, min is kéne törnie a fejét elsősorban: a tudásáról, ismereteiről vagy a saját létezéséről... A gondolkodás ilyetén csapdahelyzetei azonban nemcsak a bölcseletet terhelik - ha például egy asszony végigmegy a hídon, akkor azt a fizikus rezonanciaeffektusnak, a társadalomtudós két part közötti törvényszerű vagy esetleges korrelációnak tekinti, az író egy erkölcsi fátum beteljesedésének, mint Thornton Wilder a Szent Lajos király hídjában, a festő pedig Sikolynak - mint ahogyan azt Edward Munch is tette. Mennyi érdekességet kínál fel mindegyikőjüknek ez az egyetlen történet - pedig létezése szerint pusztán csak egyszerű cselekvés, melyhez hozzátapadnak a különböző gondolat-társítások! Simon Zoltán esetében a kérdést is így kell feltennünk: hogyan gondolkodik a grafika önmagáról, alkotó elemeiről, hogyan gondolkodik az alkotó a grafikáról, és végül hogyan gondolkodik a néző mindkettőről. A néző ugyanis bonyolult szerkezet, s amiként az autók formáján, valószínűleg a grafikán is észreveszi majd a kor hasonlóságát, amit nyugodtan nevezhetünk a kor divatjának. Na, de hol a helye ebben a miliőben Simon Zoltánnak? Természetesen ő sem tudja kivonni magát a kor grafikai szellemének vonzásából, ezt láthatjuk a Demiurgosz című képén. A kérdés csak az, hogy a pszichologizáló háttér, fogalmazzunk pontosan: a normáltól elütő, pszichológiai elemeket felvonultató renitens látvány mennyire a divat terméke nála, és mennyire tartalomhordozó elem - ami már túlmegy az általában vett divat trendjeinek szellemiségén. Már a divat szellemisége itt macskakörömben érthető, s ezt hál’ Istennek, épp Simon képe teszi abba. Demiurgosz ugyanis világteremtő istenség a görög mitológiában, számtalan értelmezése mellett többek között kézműves. Nos, a kép ezt a sokféleséget értelmezi grafikailag, s azt a kérdést teszi fel, hogy milyen világteremtés, kézműves-teremtés lehetséges a grafikában, s ezen túlmenően úgy általában, mert hát a fogalmazás nem hagy kétséget: a művész kérdezi a világot - lehetséges-e világteremtés, vagy megadja magát a feladatnak, kezeit feje fölé emelve a művész- Demiurgosz. Ebben a megvilágításban Simon rajza korántsem hajaz valaminő pszichiátriai esetként is felfogható grafikai divatra, hanem groteszk a javából, ami ugye eléggé konzervatív kategória, s éppen azok a stílusjegyei, amit magunk előtt látunk: bizarr formákban előbukkanó komoly gondolatiság. Magyarul: érték. Elég hamar eljutottunk a kor divatjától a korra kevésbé jellemző (merjem kimondani: konzervatív?) értékteremtő gondolathoz. Tulajdonképpen minden divat mélyén ott lapul ez az értékteremtő hajlam, csak nem mindenki veszi észre. Simon Zoltán azonban lehántja a divat burkát a grafikai kifejezésről, mert gondolkodik. S mivel gondolatai az emberi létezés kérdéskörei körül forognak, a gondolkozás misztériumát egy másik misztikus képi világgal párosítja. Talán nem is épp véletlenül. Talán épp a divat mázas burkától szabadulva. így a Híd mondanivalója is. Egyfelől adott a madár-ember idolszerű mintája, másfelől pedig az a nagyon is európai (közép-európai?) gondolat, hogy az emberek, mint egyének külön szigetként élik meg a létezésüket. Ezért van elválasztva a két figura középen egy vékony papírhasadékkal Simon képén. Mindegy, hogy az éppen a híd alatt közlekedő folyó, vagy igazi hasadék: elválasztás ez a javából, amely a kollázs adta lehetőségeket kihasználva keményen jelzi az alkotó véleményét. Minek egyáltalában a híd, ha nem köt össze valamit, s minek az elválasztó hasadék, ha alapvetően arra van kitalálva a létezés, hogy ember és ember közt hídként funkcionáljon - családot, közösséget építve? Ha látjuk, hogy Simon az általa egyénis stílusként használt szürke- fehér-arany kollázst hogyan fogja be a gondolat hámjába, hogyan használja az elválasztás, a különböző világok egymás mellett élésének eszközeként. W 1 H fi s hogyan illeszti bele ebbe a viszonylag komplokált struktúrába a leheletfinom ceruza vagy tusrajzot, akkor nyilvánvaló számunkra, hogy itt egy új, magasabb grafikai minőség létrejöttének tanúi vagyunk. De nehogy azt higgyük, Simon csak a bölcselet nagy köreiben merül el. A Számkivetve hús-vér embert elevenít meg, olyant, akinek az élete egy irányban meghatározott, mondhatni: ezt a hátizsákot cipeli a hátán - társadalmilag, történelmileg, kulturálisan. Magunkra ismerünk, ugye? Szeretem Simon Zoltán munkáit, mert egy olyan magatartást testesítenek meg, amit a mi korosztályunk (elnézést, ha öregbítem az alkotót...) még felismert. Azt, hogy a gondolat az egyetlen fegyver integritásunk megőrzésére, szellemi territóriumunk megtartására. A felismert igazságokat pedig ki kell mondani - zenében, írásban, grafikai lapon. Hogy legyen mibe kapaszkodni a mögöttünk jövőknek. Hogy ne felejtsék el azt, ami ennek a kiállításnak a summázata: „Gondolkodom, tehát vagyok" - még ha a csapdahelyzeteket nem is tudom mindig megoldani, ha a gondolataim olykor zsákutcába is futnak. Mert létezem. Közép-európai Demiurgoszként.- FECSKE ANDRÁS
