Újpest, 2004 (12. évfolyam, 1/281-25/305. szám)
2004-06-03 / 11. (291.) szám
18 2004. június 3. i február 19-től április 4-ig a / I II II Viktoria Salinas partjai ZLi v/ V/ X • előtt horgonyzott. A fedélzetre napelemek kerültek a hajó jobb energiaellátása érdekében. A kötélcsörlőtől a vitorlákig, a navigációs berendezésektől az árbocfényig újra és újra ellenőriztem a hajó állapotát: 3300 tengeri mérföldes utat kellett hiba nélkül teljesíteni, a legkisebb hiba is a vállalkozás sikerét kockáztathatta. A 26 napra tervezett óceáni átkelés időtartamára, melyet az állandóan fújó passzátszél és a dél-egyenlítői áramlás is segített, fel kellett tölteni a hajó ivóvíz-, élelem- és üzemanyagkészletét. Ecuadorban, mint az egyenlítő környékén általában, csak palackozott vizet lehetett inni, a csapvíz élvezhetetlen, betegséget okozó volt. Itt találkoztam először azzal a megoldással, hogy a vitorlások kifeszített ponyvával gyűjtik össze az esővizet, így biztosítva édesvíz-utánpótlásukat. Hamarosan a Viktoria fedélzete felett is ponyva feszült, amelynek a közepét kilyukasztottam, és egy félcolos gumicsövet erősítettem hozzá. Ezzel a lezúduló trópusi záporból összegyűjtött vizet az ivóvíztartályba vagy a lavórban mosásra váró ruhára engedhettem, szükség szerint. Két hete voltam Sali- nasban, amikor a horgonyzó hajók között ismerősre lettem figyelmes. Mintegy 50 méterre a hajótól a francia George hajója állt, azé a szóló vitorlázóé, akivel egy időben indultam a Kanári-szigetekről, hogy azután újra találkozzunk Trinidadon, Cartagenában, Panamában. Csónakba szálltam, átmentem hozzá, örömmel üdvözöltük egymást. A fedélzetre lépve aggódva láttam, hogy a bal lába be van kötve, és fel van polcolva. Kérdésemre elmesélte, hogy Panama után Ecuadorba tartva az egyik éjjel jó széllel vitorlázott, amikor valamiért lement a kabinba, és mezítláb a padlón levő, a polcról leesett és összetörött üveg cserepeibe lépett bele. Vérmérgezést kapott, antibiotikum nem volt a hajón, és még négynapi út állt előtte a legközelebbi kikötőig. Amikorra kikötött és kórházba került, a lába any- nyira elfertőződött, hogy felmerült annak a lehetősége, hogy bokából amputálni kell. Infúziót kapott, és szerencséjére rendbe jött, megúszta a súlyosabb következményeket. Újra, immár sokadszor leszögeztük: elég a legkisebb hiba vagy tévedés, és az út véget ér, vagy az életével fizet érte az, aki egyedül járja az óceánokat. Salinas város érdekes volt ellentéteivel, az utcán hömpölygő sokszínű emberáradatával, melyben gyakran feltűnt egy-egy az Andokból érkezett indián markáns arca, amint a vállán átvetett színes szőttesével sétált végig a tengerparton. Az utcai közlekedés is eltért az Európában megszokottól: buszmegállók nem voltak, az utazni vágyók integetéssel megállították a járművet, felszálltak, majd úti céljukhoz megérkezve szóltak a sofőrnek, hogy álljon meg. A hegyekben az sem volt szokatlan látvány, ha az emberek kosaraikkal, baromfikkal a busz tetején utaztak. Magam sajnos nem jutottam el Ecuador fővárosába, Quitóba, Pichincha tartomány székhelyére, amely csaknem az Egyenlítőn, 2820 méteres magasságban, egy keskeny völgyben fekszik az Andok hegyei között. Nem messze innen, természetvédelmi területen található az Amazonas forrásvidéke, amely szintén vonzó úti cél. Az útikönyvek itt is hasznos tudnivalókkal és tanácsokkal látnak el minket: busszal a hegyek között utazva csak a legszükségesebb holmit vigyük magunkkal, és csak hitelkártyát tartsunk magunknál, ugyanis a fővárosba tartó buszt a fegyveresek rendszeresen megállítják, az utasokat kirabolják, majd utána útjukra engedik őket. Április 4-én, 15 órakor a többi hajóstól elköszönve felszedtem a horgonyt, és a Viktoria elindult, hogy átszelje a Csendes-óceánt. A Marquises-szigetekig tartó 3300 mérföldes, 25 napos utat kellemes, állandó passzátszélben utazva tette meg a hajó. Beindult a hajón megszokott mindennapos tevékenység: navigálás, a műszerek rendszeres ellenőrzése és karbantartása, főzés, takarítás, szakkönyvek fordítása, nyelvtanulás. A több mint három hétig tartó út alatt, amelyben az ember elszakad a civilizációtól, és magára marad a természettel, egyfajta változáson megy át, amelyet leginkább egy meditációs állapothoz lehet hasonlítani. Miközben tisztelettel és hódolattal csodálja a természet fenséges erejét, más emberként száll partra, mint ahogy elindult. Lehetősége nyílik arra, hogy a civilizáció béklyóit lerázva alámerüljön önmagába, és gondolkozzon. A belső hangokra figyel, és lassan összeáll a kép. Hallgatja a csendet... „Mert a Csend az ember legjobb barátja. Határtalan az a segítség, amit számunkra tartogat. Hiszen gondolkodni is csak akkor tudunk tisztán, ha szembenézünk a Csend komoly, békességes tekintetével. Tőle tudjuk meg, milyen kicsinyek vagyunk, és mégis milyen nagyok. Otthon, a hazai »vásárcsarnokban«, az Ember elnevezést ugyancsak lejáratják. Ott már csak »szakmabeliek« vagyunk. Asztalosok vagy ügyvédek, miniszterek vagy utcaseprők, betörők vagy rendőrök - porszemek az élet go- molygó forgatagában. Hanem a Csend társaságában ismét önmagunkra találunk. Csend kell ahhoz, hogy meg- érezzük a mindenséget, hogy meghallhassuk az A csend „hangja”
