Újpest, 1999 (7. évfolyam, 1-25. szám)
1999-12-17 / 25. szám
ÚJPEST 1999. december 17. Ő is volt újpesti „Polgár”... Hivatása: magánénekes, szenvedélye: a családja Polgár László számára az idei esztendő a sikerek éve volt. A kékszakállú herceg vára című operalemez - amelyen a címszerepet énekelte - két kategóriában is Grammy-díjat nyert. Zürichben a Don Giovanni és a Parsifal, a budapesti Opera színpadán a Rigolettó bemutatóján aratott óriásai közönségsikert és szakmai elismerést. Kevesen tudják róla, hogy a Svájcban élő Liszt-díjas, Érdemes- és Kossuth-díjas művész Újpesthez is kötődik. Igaz, a városrésszel kapcsolatos élményei még énekesi pályája előttről származnak, ám ma sem felejtette el, hogy egykor az Egyesült Izzó ipari tanulójaként szerzett szakmunkás-bizonyítványt. Munkatársunk kérésére Polgár László szívesen tárta fel titkait az Újpest újság olvasói előtt. • A ritmus- és dal lám érzék kisgyermekkorban is feltűnő tulajdonság. Önről mikor derült ki, hogy „született” operaénekes?- Az igazsághoz tartozik, hogy kissrácként egyáltalán nem foglalkoztatott a zene. Kellően csibész voltam, figyeltem az iskolai órákon, de otthon sosem tanultam. Remek tornatanárom volt a Madách Gimnáziumban, délutánonként kosaraznf jártunk a suliba. Legjobb barátaim ma is azok, akikkel egy házban laktam, vagy egy osztályba jártam. Még a továbbtanulásnál sem merült fel a Zeneakadémia, az első évben az orvosi egyetemre felvételiztem - sikertelenül. Kamasz koromban hónapokig feküdtem kórházban szívizomgyulladással, és az ott töltött idő alatt alakult ki bennem az elkötelezettség az orvosi hivatás iránt. A pályám végül másként alkuit, de elárulom, a feleségem gyermekorvos. • A komolyzenével, az operával mikor került a kapcsolatba?- Apai ágon sok zenész volt a családban, ennek ellenére kezdetben csak az Operett Színházba jártam. Nagyon szerettem ezt a látványos, dallamos világot. Ezzel szemben ki nem állhattam az operát, ahol öreg és kövér szerelmespárok érthetetlenül énekeltek. Talán a legelső élménnyel volt a baj, amikor Szőnyi Olgát - a legszebb magyar énekesnőt - nadrágszerepben láttam. Illúzióromboló volt. A pályán mégis egy operaénekes: Székely Mihály indított el. Személyesen már nem láthattam őt színpadon, de arcképe díszítette azt a colorvox mikrobarázdás lemezt, amelyet egy természettudományi vetélkedőn nyertem. Nálunk otthon nem volt lemezjátszó, ezért átjártam a szomszéd nénihez, hogy meghallgassam Sarastro áriáját. Kezdetben csak hallgattam, majd én is megpróbáltam énekelni, hogy bírom-e hanggal. Egy alkalommal megjelent a szomszéd néni barátnője - civilben énektanárnő - és megkérdezte, hogy ki énekel. Ekkor kaptam az első tanácsot, hogy kezdeni kellene valamit a hangommal. Az első komolyabb énekleckét 17 éves koromban a nagyné- némtől vettem, aki zenetanárnőként dolgozott. • Szinte felnőttként fordult tehát a zene felé. A második felvételi vizsga már a Zeneművészeti Főiskolán történt?- A kettő között eltelt egy kis idő. Hogy megússzam a katonaságot, jelentkeztem ipari tanulónak, akkoriban kerültem Újpestre. Minden reggel a 30-as busszal utaztam. Ahogy a busz haladt, a különböző megállóknál reggelente mindig ugyanazok az utasok szálltak fel. Látásból ismertük egymást, mindannyian tudtuk, hogy időben vagyunk, hiszen elértük a „saját" járatunkat. Fél ötkor keltem, hogy a pesti „Csikágóbór hatra kint legyek az iskolában. Elektroműszerészi szakmát tanultam a Komjáth Aladár (ma Lőrinc) utcai 22. számú tanintézetben. A szakmai napokon, hattól kettőig „gépen voltunk” az Egyesült Izzóban. Délután énekórákra jártam. A kétkezi munkát nagyon szerettem - az otthonomban ma is én javítom vagy szerelem az elromlott, eltört dolgokat. Újpestre ifjúkorom kedvelt színtereként emlékszem, ahol annak idején sok ismerősre és néhány Barátra leltem. •A következő évben a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola hallgatója lett, majd az Operaház ösztöndíjasa. 1972-től már magánénekes, akit egyre többen ismertek az országban. A karrierje és elismertsége ettől kezdve töretlen. Ma már azonban külföldi közönség előtt többet szerepel, mint az itthoni operaszínpadon...- Előbb Ausztriában, a bécsi Konzerthausban énekeltem, majd 1991-ben, amikor a főigazgatót meghívták a zürichi opera élére, felkért, hogy én is szerződjek át. A Magyar Állami Operaháztól sem váltam meg, minden évben 10 előadást vállalva, itthon is fellépek. A legfontosabb, amit számomra a svájci tartózkodás jelent, a nyugalom. Ehhez a pályához ez alapvető feltétel, s ezt itthon nem tudtam biztosítani. • Nyáron Csajkovszkij Anyeginjében, néhány hete Verdi Rigolettójában láthattuk viszont. Ez utóbbi - hét év után először Parafuccile szerepében, az ön budapesti premierje is volt. Milyen tervei vannak az évad hátra lévő részére?- Ebben az évadban összesen 41 előadást énekelek a Zürichi Operában. Világhírű művészek közreműködésével készülünk Donizetti: Bo- leyn Anna című operájának bemutatójára: a címszerepet Gruberova, Jane Seymourt egy nem kevésbé tehetséges bolgár énekesnő, Kasarová énekli. Én Vili. Henrik szerepét játszom. Zürichben, a nálunk megszokott repertoárszínház helyett, néhány héten keresztül egyetlen operaelőadás van műsoron. Ha lefut a sorozat, akkor más darabot tűznek műsorra. Újra elővesszük Rossini Hamupipőke című meseoperáját, amelyben mágus-nevelőt Alidorót alakítom, Mozart Varázsfuvolájában Sarastrot játszom. Reményeim szerint jövőre megjelenik Verdi Aidájának lemezfelvétele, amelyen az operát Harnoncourt vezényli. Zürich és Budapest mellett más nagyvárosok színpadain is várnak. Minden új közeg számomra felér egy vérátömlesztéssel, hiszen a megszokást valami új váltja fel, amelyben én is megújulok. • Elfoglaltságai, az utazások, próbák és fellépések között mennyi ideje jut a családjára?- A családomra mindig jut időm. Ma már csak a legkisebb lányunk él velünk, de mindannyian ugyanabban az utcában, a 12-es,-14-es illetve 16-os számú házban lakunk. A legnagyobb lányom, Katalin férjnél van; ő kiváló szoprán adottságokkal megáldott énekesnő. A középső lányom, Judit a zürichi konzervatórium zongora szakán tanul, míg a legkisebb, Éva klarinétozik. Újpestre ifjúkorom kedvelt színtereként emlékszem - vallja Polgár László operaénekes (Fotó: Zalka István) Nem unatkozunk, mert otthon így is állandóak a nagy családi összejövetelek. A lányaim számára ha éhesek, ha gondjaik vannak, a legegyszerűbb, ha átjönnek hozzánk. Nem ritka, hogy a feleségem 12 személy számára főz. • Említette, a nyugalom különösen fontos az ön számára. Elárulná mivel tölti a szabadidejét?- Szeretek olvasni, keresztrejtvényt fejteni és a felsorolásból nem hagyhatom ki a bridzset sem - bár az egyetlen olyan terület, amiben összekapunk a feleségemmel. Az ifjúkori kosárlabdázást mára a tenisz és a kerékpározás váltotta fel. Szenvedélyem, hobbim és egyben hivatásom a tanítás. Ehhez a pályához empatikus készségre, az „adni akarás” kényszerére legalább olyan szükség van, mint a jó hangra. A tanítás kicsit olyan, mint a szerelem: mindkét félnek - tanárnak és tanítványnak egyaránt - érezni kell, hogy közös kincs van a birtokukban. A zürichi konzervatóriumban hetente egyszer fogadom a tanítványaimat, de nagy örömömre jövőre a budapesti Zeneakadémián is tartok majd mesterkurzust. • Műélvezőként kinek a muzsikáját hallgatja szívesen?- Mozart a kedvenc, hozzá hasonló zseni sem előtte, sem utána nem született. Ami a zenehallgatást illeti, „mindenevő" vagyok. Nincsenek műfaji kötöttségek, ami szép, azt befogadom. A lányaim sem tartanak lépést a divattal, ők is inkább komolyzenét hallgatnak.- Milyen gyakran látogat Magyarországra?- A szabadidőmtől függ, hogy mikor érkezem. Ha csak néhány nap időm adódik, már itt vagyok. Zürichben is „itthon” érzem magam, hiszen Kossuth Rádiót hallgatok, nagy élvezettel válogatok az MTV2 és a Duna TV műsorából, és hazai lapokat olvasok, akárcsak Budapesten. ’ Rojkó A. 12
