Újpest, 1996 (4. évfolyam, 1-26. szám)
1996-03-02 / 5. szám
ÚJPEST Egy szál virágot... ...gondolatban átnyújtva köszöntjük a közelgő nőnap alkalmából a hölgyeket. Ünnepi összeállításunkban kitüntetett pedagógus, a mozgássérültek felkarolója, és népszerű színművész szól „hétköznapi” dolgokról, újpesti kötődéséről... A Németh László-díjas igazgatónő Büszke az iskolájára Aki találkozik derűs optimizmusával, azzal az őszinte odaadással, amellyel a munkáját végzi, joggal állapítja meg: a vonzereje őszinte embersége. Hegedűs Osz- kámé igazgatónőnek első és egyetlen munkahelye a Ber- zeviczy Gergely Közgazdasági Szakközépiskola. No nem azért, mert a könnyebb megoldás híve! Ellenkezőleg. Sohasem torpant meg, ha egy-egy nehezebb, igényesebb feladattal találkozott. Pályaválasztásában is akaratereje segítette. Tanító akart lenni. Remek kommunikációs készsége mellett a tudásátadás értékének becsülése volt az az erő, amely hitet, önbizalmat adott elhatározásához. Minderre szüksége is volt, hiszen hiába felvételizett kiválóan a bölcsészkarra, a „túljelent- kezők” táborába került. Nem adta fel. Öt évig tanult a közgazdaság-tudományi egyetemen, miközben mindvégig élt benne az elhatározás: tanár lesz. így hát öt év után belevágott a 3 éves tanári kiegészítő szak elvégzésébe. Kezdő tanárként került az újpesti közgazda- sági szakközépiskolába, ahol annak idején a férje diákoskodott, s tisztelettel emlegette kiváló tanárait. Az iskola jó híre, családias légköre, színvonalas oktató- és nevelőmunkája volt az a kötelék, amelyet immár 31 éve hűségével viszonoz. Szereti Újpestet, szereti azt a gyerekközeget, ■MRHIHRH amely évről évre megújulva, szeme láttára gyarapszik tudásban, emberi értékben, s érik felnőtté. Korábban a diákok 80-90 százaléka újpesti volt. Most az agglomeráció révén ez mintegy 55 százalékra csökkent. Mogyoródról, Fótról, Veresegyházáról jönnek fiúk, lányok, s az igazgatónő örömére jól szerepelnek a felvételiken. A Berzeviczy külvárosi iskolának számít. Aki csupán ebből a jelzőből ítélne, meglehet, téves következtetést vonna le. Ám aki közöttük él, tudja, hogy ez a gyerekközösség nyitottabb, őszintébb, jobb mentalitású, mint akár egy elitebb belvárosi iskoláé. Igaz, jobban rászorulnak a kulturális nevelés minden formájára, de ha van néhány jó tanár, az iskolai közösség csodákra képes. S milyen óriási erkölcsi háttér, hogy a szülők értékelik, hálásak azokért a szép törekvésekért, amelyek gyerekeik érdekét szolgálják! Az iskola nagy erénye, hogy 500 diákját és 320 „átképzős” tanulóját naprakész, konvertálható tudással vértezi fel. Az 5 esztendei képzés alatt elsajátítják a gimnáziumi alap- és közgazdasági szakismereteket, két idegen nyelv ismeretéből vizsgáznak, s az érettségi után, az 5. évben csak az aktuális szakmai kérdésekkel foglalkoznak. A Berzeviczyből kikerülő fiatalok külkereskedelmi ügyintézők, üzletkötők, vámkezelők, számviteli, pénzügyi szakemberek. gépírók-szövegszerkesztők, mérlegképes könyvelők lehetnek. Tehát „piacképes” tudással rendelkeznek. Az iskola nyitott minden új szakmai feladatra. Szerződése van például a Budapesti Munkaerő-piaci Intervenciós Központtal, amely átképzésre küld ide fiatal felnőtteket is. Az ötszörös túljelentkezés az iskola MŰVÉSZEK ÚJPESTRŐL: I Csala Zsuzsa a Vidám Színpad művésze I (Fotó: Horváth Dávid) [ __a__ M ostanában egyre többször eljátszom a gondolattal, hogy milyen jó lenne újra Újpesten lakni. Tudom, hogy ez számomra csak nosztalgia, hiszen egy szép házat építettem Budán - amely, gondolom, értékes is. Ám ahogy idősödik az ember, egyre inkább érzi, hogy a gyerekkora a legfontosabb, és a „szülőfaluja” az, ahová az emlékek fűzik. Ezért úgy gondolom, hogy nekem mindennél értékesebb lenne, ha egyszer visszatelepednék... Annak idején kertes házban laktunk a Vécsey utcában, a szülőotthon mellett. Szüleim fiatalon különváltak. Apám a háború alatt kiment Amerikába, mi hárman, lányok, anyukámmal maradtunk. Az újpesti emlékek számomra azért is olyan szépek, mert egész életemben édesanyám jelentette számomra a legtöbbet, amit ember jelenthet. A gyerekkor és a háború egyszerre jelenik meg előttem. Egész kicsi voltam még, de a bombázásokat ma is hallom, érzem, és látom, ahogy égnek a gyárak. Szinte bent laktunk a légópincében, velem voltak a babáim, a testvéreim és az anyukám. A háború után őrületes szegénység következett. Akkoriban már továbbköltöztünk a Dózsa György útra, ahol valaki befogadott minket egy szoba-konyhába. Néhány bútorunk megmaradt, azok között laktunk egy pici szobában négyen. Borzasztóan nehéz körülmények között éltünk. Anyukám az Egyesült Izzó ban dolgozott, a nővéreim pedig 14 éves koruktól munkába jártak, hogy én - a legfiatalabb - tanulhassak. Két tanév - két vakáció Ma már nem tudnék ugyanazokon az utcákon ugyanúgy végigmenni, mint akkoriban. Megváltozott a város. A barátnőim a Tavasz, a Nyár, az Ősz és a Tél utcában laktak. Nem szerettünk villamossal járni; megvártuk egymást és minden reggel gyalog mentünk a gimnáziumba (a Kanizsayba), hogy minél több időt töltsünk együtt. Amikor jóval később visszatérve Újpestre, először láttam ezeknek az utcáknak a hűlt helyét, elsírtam magam. Néhány fát meghagytak a régi udvarokból - ezeket ha megismerem, meghatódom -, de maguk az utcák „megszűntek”. Helyükön a panelházak számomra teljes összevisszaságban állnak. A gimnázium első éve utáni nyáron történt, hogy az UTE - ahol egyesületi tagként rendszeresen úsztam - elhelyezett két hónapra az Egyesült teában munkásnak. (Akkoriban így próbálták anyagilag támogatni a sportolókat.) Meósként üveglapokra szerelt apró rádióalkatrészeket kellett ellenőriznem. 14 éves múltam, és olyan gyorsan ment a munka, hogy nagyon hamar ki akartak nevezni sztahanovistanak. Szegény, ott dolgozó, megfáradt asszonyok szinte könyörögtek, hogy ne csináljam ilyen gyorsan, mert akkor fölemelik a normát. Nekem azonban nagyon tetszett a feladat, kértem, hogy pihenjenek. és mindenki más helyett is szívesen vállaltam a munkát. Amikor letelt a két hónap, a gyárban arra kértek, hogy maradjak végleg náluk: élmunkást csinálnak belőlem, és híres ember leszek... (Hozzá kell tennem, hogy akkoriban még nem színésznek készültem. Amikor Gárdonyi Géza Isten rabjai című regényét olvastam, akkor apáca akartam lenni. Később a boltos, majd a kertész szakma vonzott. Végül házakat terveztem, szenvedélyes rajzoló voltam és építészmérnöknek készültem.) Egyelőre azonban folytattam az iskolát. Másodikos voltam, amikor kulturális versenyt rendeztek a gimnáziumok között, és a mi előadásunk bekerült a döntőbe. A Kanizsai akkoriban még leánygimnázium volt. Én voltam az osztály bohóca, így rám osztották a férfiszerepet. Tanulságos történet volt: egy gonosz angol kémet kellett alakítani, aki befurakodik egy gyárba. „Gonosz ellen- ség”-et kellett játszani, de humorosra sikerült, s végül kabarétréfa lett belőle. (A döntőt a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon rendezték, és a zsűriben ott ült Pártos Géza, a Madách Színház főrendezője.) A családunkban nem volt férfi, ezért a szomszéd bácsi adott kölcsön ruhát. Már akkor is kissé kerekded voltam, de nem annyira mint most, és Pártos azt gondolta: „Ennek van humora!” Nyár derekán - minden előzetes jelentkezés nélkül — egyszer csak kaptam egy értesítést a Színművészeti Főiskoláról. Méghozzá nem is az első rostára, hanem mindjárt a másodikra. Komikából már akkor is hiány volt, s mivel Pártos Géza a főiskola tanára volt, jelentette, hogy „talált” egy gimnazista leányt. Amikor anyukám megkérdezte, hogy szeretnék-e színész lenni, akkor rájöttem, ha elmennék színésznek, kitárulna előttem a világ, és minden lehetnék, ami a vágyaim között szerepel. A megadott időpontban elmentem a főiskolára, felvételiztem, majd behívtak a harmadik rostára, és végül föl8
