Újpest, 1994 (2. évfolyam, 1-29. szám)
1994-04-02 / 7. szám
QJPEST................ ............ A z efézusi levél egyik üzenetéről...- Beszélgetés dr. Gyökössy Endre református teológiakutató professzorral A családról, a társadalom legfontosabb élő sejtjéről beszélgettünk, és dr. Gyökössy Endre kutató professzor Szent Pált idézte, az ephe- szoszi levél üzeneteit: szenvedjétek ä egymást szerétetben. - Ez olyan „alap" lehetne, amelyre minden közösség, de a család intézménye is biztonsággal támaszkodhatna - mondta, s ezzel máris a téma lényegénél tartottunk. Hiszen ez a tanítás nem más, mint az emberi együttélés „alaptörvénye”. S a család, mint a társadalom legkisebb sejtje elsődlegesen érdekelt ennek megvalósításában.- Az ENSZ 1994-et Nemzetközi Családévnek nevezte meg. Mit jelent, mit kell hogy jelentsen ez a meghatározás?- kérdeztem a professzor úrtól, aki a Népjóléti Minisztérium felkérésére egyik előkészítője a „családév" tennivalóinak.- A családok lelki gondozásának korunkban vitathatatlan aktualitása van. A XX. században főleg Nyugaton az említett alapsejt, a család etikai, szociológiai, lélektani hátterét kikezdte valami. Ezt én szellemi AlDS-nek nevezem. Nincs meg már az az immunrendszer, amely révén leküzdhető lenne ez a betegség. Az emberek nagy részének birtokában nincsenek olyan szellemi, etikai töltés, amely jól védené és irányítaná lelkűket. Ennek is tudható be az, hogy sok a „megbetegeden" család.- A Nemzetközi Családévben helyénvaló lehet a kérdés: milyen kis közösség nevezhető családnak?- Apa, anya, gyerek, gyerekek még csak jogilag család. Én azt tartom: család ott van, ahol jeszekmelegef érez az ember, ahol nem dideregnek az együttélők.-És mi ennek a .fészekmelegnek’’ a teremtője?- Az., ahol a családtagok nemcsak „megbeszélnek, hanem spontán beszélgetnek is; az, ahol jót tudnak vitatkozni veszekedés nélkül. E nélkül elnémulhat a házasság és kialakulhat a páros vagy a Emlékszem, milyen boldogan vásároltuk meg a nyár közepén a füzetcsomagot, milyen örömmel választottam ki a kék köpenyt, milyen büszkén léptem be a hatalmas, boltíves iskolaajtón az évnyitóra. S ott, az iskola udvarán, az igazgatónő megnyitóbeszéde, az énekkar lelkes éneke és az új elsősöket köszöntő, rakott szoknyás másodikos szavalata között valami furcsa érzés vett erőt rajtam. Vége a boldog, gondtalan gyermekkornak, vége a színes fantáziáknak, a mindenható meséknek, a csodás álmoknak, a véget nem érő játékoknak, valami más, valami új kezdődik. De vajon mit hoz ez a más? Ad valamit, vagy csak elveszi mindazt, ami eddig szép volt? Hiszen nemcsak a gyermek, de ő is megmérettetik. Hogy tudta felkészíteni kisfiát, kislányát az első igazán nagy erőpróbára, tudott-e a család olyan érzelmi biztonságot nyújtani a gyermeknek, hogy az könnyedén, gond nélkül lépje át az iskola küszöbét. Megfelel-e a kisiskolás követelményeknek, be tud-e illeszkedni a közösségbe, olyan, mint a legtöbb gyerek, vagy kilóg a többi közül? Megver másokat, vagy éppen őt verik majd meg a többiek, nagyon okosj de félszeg, vagy jó fellépésű, de sajnos a logikai készsége nem éri el a kívánt szintet? Napjainkban elég sok szó esik arról, hogy mit is jelent az „iskolaérettség” fogalma. Milyen „érettségi” az, aminek egy 6-7 éves gyermeknek meg kell felelnie. Nem túlzás ez? Hiszen írni, olvasni minden kisgyereknek meg kell tanulni. Ez így is van. Nem beszélve arról, hogy a mai gyerekek rendkívül tájékozottak; rádiót hallgatnak, tévét néznek, olyan sok információ jut el hozzájuk, hogy bizonyos területeken többet tudnak a világról, mint akik 30-40 évvel ezelőtt voltak ennyi idősek. Az iskolaérettség egyik legfontosabb összetevője a szociális érettség. Mit értünk ez alatt? A csecsemő, a kisgyermek még ki van szolgáltatva a külvilágnak, nagyon erősen függ az őt ellátó, gondozó személytől, az anyától. Még nem tud uralkodni vágyain, szükségletein. Ha éhes, azonnal enni akar, ha szomjas, rögtön inni akar, nehezen viseli el a várakozást vagy a hiányt. Ahogy a gyermek növekszik, ahogy értelme kinyílik, egyre jobban megtanulja szabályozni ezeket a belső folyamatokat. így egyre kevésbé függ családi csoportos magány. Ott van ilyen meleg, ahol nem saját képére és hasonlatosságára akarja valaki formálni kisistenként a párját, hanem valóban el tudja szenvedni a másik MÁS-ságát szeretetben, ahogyan Pál ajánlja. Sőt ráébred arra, hogy kölcsönösen beépítenek a másik másságából valami jót, pozitívumot, mégha az eleinte idegen is, ezzel csak gazdagodnak, színesebb, érdekesebb lesz a házaséletük. S ha a generációk is be tudnak építeni a másik generáció pozitívumaiból a magukéba - ott alakulhat ki az igazi családi harmónia. Ismerek apákat, akik rocklemezeket gyűjtenek fiaiknak; és fiakat, akik lelkesen sakkoznak az apjukkal; lányokat, akik ételrecepteket másolnak a nagymamának, igaz, ők is esznek az azok szerint készült finom ételekből. Ez azonban már az a szeretet, amiről Pál apostol beszél: szenvedjétek el egy-MÁST szeretetben. Ez a szeretet nem szentimentum, bizsergés, hanem más életforma. Szinte egy negyedik dimenzió.- Ön mint családlátogató lelkész, ötvenéves újpesti szolgálata alatt találkozott ezzel az életformával?- Igen. Ott, ahol nem olcsó vallásoskodás volt a keresztyénsé- gük, hanem életforma. Élték is azt, amit hittek és vallottak. Mert Jézus nem vallásalapító volt, ő életformát hozott. Nem azt mondta: jer, és ezt mondogasd, propagáld, hanem jer, és kövess engem. Azaz egy kicsit élj úgy, ahogyan én. Nos, ahol ezt találtam, és találtam, ott fészekmeleget is találtam, s feszültségek és csörrenések ellenére békességet. Mert nyugalmunk ezen a földön soha nem lesz, de békességünk MÉGIS lehet, amely belülről fakad, s az ilyen családban képtelenek sokáig haragot tartani.- Professzor úr, hogyan látja a válási árvák sorsát? a külvilágtól, egyre inkább saját akarata szerint tudja kielégíteni vágyait. A fejlődés következő fázisa, amikor már a gyermek rátalál önmagára, már fontossá válik számára az, hogy kisfiú-e vagy kislány, már nem mindegy, hogy milyen ruhát vesz fel, hogy milyen játékokat játszik. Észrevesszük, hogy kisfiúnk egyre inkább úgy kezd viselkedni, ahogy apukájától látta, hogy kislányunk hanghordozásaiban magunkat fedezzük fel. Közben játéka is egyre érettebbé válik, az ujjainak nézegetésétől, - a szerepjátékokon (orvososdi, papás-mamás, tanító nénis, fodrászos stb.) keresztül - eljut a szabálytudatot feltételező társasjátékokig. Természetesen egyre szebben, érthetőbben fejezi ki magát, eltűnnek a kisgyerekes beszéd jellemzői, a selypesség, a pö- szeség. Egyre jobb a logikai készsége, egyre tájékozottabb. Pár hónap is számít Abban, hogy a kisgyermekek valóban éretten kezdjék el az első osztályt, sokat segített az úgynevezett rugalmas beiskolázás. Hiszen ahogy a testi fejlődés sem pontosan időhöz kötött, eszünkbe sem jut elvárni, hogy egy 6 éves gyermek pontban ilyen és ilyen magas vagy ilyen súlyú legyen, így a szociális érettség sem ugyanabban az életkorban alakul ki minden gyermeknél. Nem beszélve arról, hogy ebben a korban még nagyon sokat jelent az, hogyha egy gyermek pár hónappal idősebb. Az általános iskola alapfeladata, hogy írni, olvasni megtanítsa a gyermekeket. Sajnos ezen a téren meglehetősen sok probléma adódhat. Most itt nem térnék ki arra, hogy túl gyors tempóban halad a tanítás, pedig a gyakorlásra több . idő kellene, s így a rosszul rögzült iráselemek a későbbiekben okoznak komoly tanulási nehézséget. Rendkívül fontos, hogy a gyermek tisztában legyen a téri irányokkal, hogy hol van a bal, illetve a jobb oldal, a lent és a fent. Fontos, hogy a ceruzát vagy a filctollat biztosan fogja a kezébe. Fontos, hogy az iskolakezdésre kialakuljon, hogy jobb-, vagy balkezes. A balkezesség önmagában nem baj, akkor van probléma, amikor megijed az anyuka, apuka vagy éppen a tanító néni attól, hogy a gyerek a bal kezébe veszi a ceruzát, s megpróbálja átszoktatni a „jobbik” vagy a „szebbik” kezébe. Akkor van baj, ha a gyereket sérelem, megbélyegzés éri, akár balkezessége, akár kiseblvnagyobb ügyetlensége miatt. Anyu-apu nélkül... Mindenesetre nem könnyű napjainkban iskolás gyereknek lenni. Gondoljunk bele, minden reggel háromnegyed nyolctól (rosszabb esetben reggel héttől vagy hattól) délután öt óráig bent lenni az iskola épületében! Nyolc-kilenc óra munka, legalábbis készenléti állapot még egy felnőttnek is sok. Amikor mi, felnőttek elfáradunk, mennyi lehetőségünk van a kikapcsolódásra! Kávézunk, munkatársainkkal beszélgetni kezdünk, leszaladunk a büfébe „bekapni” valamit...- Tragikusan. Pszichológus is vagyok, sokkal kellett foglalkoznom. Azok a szülők, akik válási árvákat hagyván maguk mögött, mert egy-kettőre valamiért elválnak, nem tudják, mit cselekszenek. Meit ezután következik még a .JÁTTATÁSl” per, procedúra. Most alakult meg a kisemmizett apák egyesülete. Mert sokan fegyvernek használják az apa ellen a gyereket. De mindez fordítva is lehetséges. Tessék megnézni az ilyen gyerekek iskolai teljesítményét, s tizenéves korukban már nyugtátokat szednek, meri neurotikusai Nem az a tragédiánk csupán, hogy kevés a magyar gyermek, hanem az is, hogy azoknak a fele pszichésen nem egészséges. Vagy éppen deviáns.-Azon állal elmondottak nem csupán jó tanácsok, hanem igazságok. Jó lenne, ha utat találnának a Családév üzeneteiben. Ön szerint milyen „ baszna ” lehet a nemzetközi kezdeményezésnek?- Mindenekelőtt erkölcsi hasznot remélek. Ha nem csupán zászlókat lobogtatunk, „kampányolunk”, hanem őszinte segítő szándékkal foglalkozunk azokkal a kérdésekkel, amelyek „kardinális kérdéseknek" számítanak a családok sorsában. A kerületi programokban éppen ezért látom helyét a szűkebb körű barátságos beszélgetéseknek, közös töprengéseknek éppúgy, mint az őszinte vitáknak. Jogászok, szociológusok, pedagógusok, egyházak aktív képviselői, pszichológusok, közéleti tisztségviselők tudnak segíteni annak megértésében: társadalmunkban milyen szerepe van és lehet a családnak. Az ÚJPEST újság családrovata sokrétűen, emberközeli témákon keresztül, mint élő lelkiismeret foglalkozhat ezekkel az aktuális kérdésekkel, akár egész éven át. A családéit, a családokért tenni valami jót, valami tartalmasat állandó misszió, s erről lemondani a társadalom jobbítása érdekéten nem szabad.- Professzor úr, köszönjük, hogy az ÚJPEST újság olvasóival megosztotta gondolatait... Marsi Erzsébet Gyermekeink napja viszont erősen „strukturált", nem akkor lazíthat, amikor elfárad, hanem amikor letelt a negyvenöt perc. Az iskolába kerülés egyik legnagyobb nehézsége mégis az, hogy újraéled az az „elszakadási helyzet”, ami talán akkor következett be először, amikor gyermekünk bölcsődébe, óvodába került. Még most is halljuk kisbabánk keserves sírását, amikor „beadtuk” az ajtón, s nem igazán tudtuk, hogy mi vár rá. Vagy amikor először lett óvodás. Olyan nehezen szokott be az óvodai közösségbe, s mindig aggódva kérdezte: „Ugye, értem jössz?” Egy kicsit most is ilyen a helyzet. Persze már „nagy”, már magabiztosabb, de olyan könnyen kibillen ez a biztonság! Olyan új ez a helyzet, olyan fegyelmezettnek kell lenni, s meg kell felelni valaminek, nem is tudja pontosan, hogy' minek, de egy biztos, hogy sem az anyu, sem az apu nem ülhet mellé, nem segíthet. Ha meleg, elfogadható légkör várja, ha a tanító néni kedvességgel megnyugtatja, ha barátokat talál kis társaiban, akikkel esetleg már az óvodában is együtt járt, feloldódik ez a kezdeti kis szorongás. Ha viszont a szorongás egyre fokozódik, és á kisgyermek egyre kevésbé akar iskolába menni, ha nyugtalanul alszik, rosszakat álmodik, ha elkezdi a körmét rágni, vagy éjszakánként újra bepisil, ilyenkor érdemes felkeresni olyan szakembert (Nevelési Tanácsadó, Gyermek-ideggondozó pszichológusát), aki segítségünkre lehet... dr. Csák Annamária pszichológus Óvodások iskolaválasztását megkönnyítendő, rendezte az újpesti önkormányzat a rendezvényt befogadó Újpesti Gyermek-, és Ifjúsági Házzal közösen a március eleji, egyhetes sulibörzét. A börzén a kerület általános iskolái mutatkoztak be, sok helyütt a leendő első tanítónéniket is „felvonultatva'. Nos, hogy a választást megkönnyítette-e a kiállítás, nem állítanám, hiszen az iskolák gazdagabbnál gazdagabb kínálattal vendégszerepeitek, megnehezítve a Zsolnai, a Tolnai, - a NYIK és még számtalan program és lehetőség között veszteglő, első gyermeküket útnak indítók döntését, A pedagógusok, intézményvezetők és a szülők abban egyetértettek, a kiállítás egyfajta kirakat, s nem minden dolgozatfüzet olyan szép, mint amelyekkel büszkélkedtek. Mégis közös nevezőre jutottak már abban: minden iskolának volt mit a kirakatba tenni. A beiratkozásig a döntés a családokban születik... Képünk a Munkásotthon utcai Általános Iskola „kirakatát" mutatja be. (Fotó: Horváth Dávid)
