XIII. Kerületi Hírnök, 2016 (22. évfolyam, 1-24. szám)
2016-08-18 / 16. szám
XIII. KERÜLETI HÍRNÖK 0g°1 6. AUGUSZTUS 1 8. Sport ^ Magyarok nagy pályán A labdarúgás legendái / Östreicher Emil Királyi iobbkéz Ötcsillagos Real Madrid. A kép jobb szélén Östreicher, mellette Puskás M adridban Don Emiliónak hívták, Pesten szólíthatták volna Dongó Emilnek is. Mert a belvárosi Galamb utcában volt egy Kis Dongó elnevezésű borozó, amelyet Östreicher Emil működtetett, s ahová rendszeresen bejártak a Vasas labdarúgói, az utóbb edzőlegendává vált Illovszky Rudolf, továbbá Berzi Sándor (a későbbi MLSZ-vezető édesapja) meg az a Kubala László, akiből barcelonai világsztár lett. Östreicher a háború után előbb az ETO futballcsapatának pesti képviselője, majd a Vasas intézője volt, és a Kis Dongó nem kis bukását követően a sportszeráruházak központjában kapott állást. Oda pedig minden futballista bejárt szemügyre venni a dresszeket. S amikor 1952-ben, jóval túl a harmincon besorozták volna a Nép- köztársaság hadseregébe, Bozsik és Puskás már barátként vágta hátba: „Dehogy vonulsz te be!” A két extraklasszis ki is járta a Honvédnál, hogy Emil a kispesti labdarúgócsapat pénztárosa legyen. A gárda 1950 és 1955 között négyszer nyert bajnoki címet, s benevezhetett a Bajnokcsapatok Európa-kupája második kiírására. A sorsolás szerint a Bilbaóval került össze 1956-ban, idehaza pedig úgy határoztak, hogy a kispesti garnitúra nyugat-európai túrával készülhet fel a baszkok elleni találkozókra. A kiutazó csapat vezetőjének Östreicher Emilt jelölték ki, és a jóváhagyás pillanatában senki nem tudta, hogy az indulás előtt kitör a forradalom. A csapat mindenesetre elment — képzelhetik, milyen kétségek között —, és a bilbaói BEK- mérkőzést megelőzően lejátszott öt barátságos meccset (Essentől Rouenig), majd újabb kilencet a visszavágóig. Az utóbbi találkozót Brüsszelben rendezték, mert az UEFA nem engedte, hogy Budapest legyen a helyszín, ám a Honvéd nem emiatt esett ki, hanem azért, mert a belga fővárosban tartott mérkőzésen Faragó megsérült, és Czibor, a helyére állt „vészkapus” két gólt szedett be. így követte a bilbaói 2-3-at 3-3, de kit érdekelt akkor az eredmény? Östreicher nevét viszont felkapták odakinn, mivel a rendkívüli körülmények között is kézben tudta tartani a világ leghíresebb klubcsapatainak egyikét, ráadásul hiánytalanul elszámolt azzal a 360 ezer (nyugatnémet márkának megfelelő összeggel, amelyet a Honvéd a túráért kapott. És jött egy újabb ajánlat... Azt a brüsszeli Cosmopolitan Szállóban a riói Flamengo elnöke tette; minimum hét mérkőzésre szólt, meccsenként 10 ezer dollárért. A MLSZ-től engedélyt kértek a portyára, de kategorikus nem volt a válasz, a játékosok mégis elmentek Brazíliába. Mivel a mérkőzések között élni is kellett valamiből, az „illegális” küldöttség tagjai egyenként 3000-5000 dollárt kerestek tisztán, a portya alatt pedig az együttes vezetője — akinek kezdetben esze ágában sem volt végleg elhagyni hazáját — elhatározta: nem tér vissza Magyarországra. A hazakészülőknek azt mondta: „Ha otthon felelnetek kell a tiltott túráért, kenjetek mindent rám!” Miután a határokon túl hasonló hírneve támadt, akár a játékosoknak, elhelyezkednie nem volt túlságosan nehéz: a Wiener SC szerződtette technikai vezetőnek. Am nem töltött sok időt az osztrák fővárosban, mert az immár barcelonai Kubala László megsürgönyöz- te neki: „hamarosan felkeresik” a Real Madridtól. Hogy sejtsük, a királyi klubnál miféle szerződést kínáltak neki, szólni kell néhány szót arról, mi volt akkoriban a Real Madrid. Az együttes 1956 és 1960 között szériában nyerte a BEK-et, s Bernabeu klubelnök fanyaloghatott, ha Östreicher néha megemlítette: „Puskást is ide kellene hozni.” Am egy nap azt mondta neki: „Na jó, menj el érte!” A titkár ezúttal az állásával játszott, az Olaszországban vegetáló Puskás ugyanis tizenhat kilóval nehezebb volt a versenysúlyánál. De — hallatlan akaraterővel — hetek alatt lefogyott, s közben állandóan azt'hallgatta Emiltől: „Vigyázz, a klub királyát Di Stefanónak hívják...” A legendás magyar 10-es ezt nehezen emésztette meg, ám józan eszétől vezérelve beállt a sorba, majd rövidesen Madrid legfényesebb csillagainak egyike és az „uralkodó” Alfredo barátja lett. A sors pedig megint különös dolgot produkált: a BEK 1958-as elődöntőjében magyar csapattal hozta össze a Real Madridot. Arról szó sem lehetett, hogy Puskás és Östreicher Magyarországra utazzék; még egyikük sem volt spanyol állampolgár, így ki tudja, mi történhetett volna velük, ha hazánkba jönnek. Emilnek azonban az ellenfél megmelengette a szívét: imádta a Vasast. (Noha a Honvédnál ezt nem emlegette, gyerekkorától a piroskékeknek drukkolt.) Az meg hab volt a tortán, hogy Bernabeu a Vasas 2-0-s győzelmével zárult pesti visszavágót követő banketten azzal rukkolt ki: „Ha Kubala és Östreicher édesanyját kiengedik Spanyolországba, ingyen játszunk egy barátságos mérkőzést - bármikor és akármelyik magyar csapattal — a Népstadionban.” Az anyukák el is utazhattak (igaz, Emil mamája csak Bécsig ment, és az osztrák fővárosban találkozott a fiával), de a felajánlott mérkőzésből - nem a spanyol klubelnök miatt - semmi sem lett. Östreicher Madridban viszont az aranylábak közvetlen közelében élt. Gondolhatják, milyen döbbenetét keltett a hatvanas évek elején, hogy egyszer csak bejelentette: elszerződik a T orinóhoz. E meghökkentő elhatározásra azért jutott, mert az olasz klub éppen a tízszeresét ajánlotta fel annak az összegnek, amit a Real Madridnál keresett. Emilt hirtelen „megbolondította” a nagy pénz, és utóbb nem azért mondta, hogy az olaszországi ajánlat elfogadásával élete legrosz- szabb döntését hozta meg, mert alig egy év elteltével a Torino teljes vezetőségét — vele együtt — leváltották, hanem azért, mert a madridi búcsú örök fájdalma maradt. Csakúgy, mint magyar felesége depresz- sziója, ami végül öngyilkossághoz Vezetett. A szörnyű esemény idején a hitves Madridban, Östreicher Benidormban élt, de a világvándor addigra már megjárta Barcelonát, Valenciát és Gelsenkirchent is. Barcelonába, az Espanyolhoz Kalmár Jenő, a hajdani válogatott futballista, a Puskás-féle Honvéd edzője, majd a katalán csapat trénere hívta, míg Valenciába úgy került, hogy az együttes szakvezetője bizonyos Di Stefano volt... Azzal a Valenciával az Újpest találkozott a BEK-ben, és — Dunai Antal három góljával — Spanyolországban 1-0- ra, a Megyeri úton 2-0-ra győzött ellene. Östreicher viszont csak két évvel később, 1973-ban merészkedett először haza emigrálása óta, miután Vadas György, a neves játékvezető Bécsben meggyőzte őt, hogy semmi bántódása nem lesz. Am a nagy visszatérés előtt Emil kikötötte: Bozsik és Szusza várjon rá az Intercontinental Szállóban, mert ha a „HM” és a „BM” is ott van, nagy baja már nem lehet... Hét esztendővel ezután már hivatalból járt haza. Ezt végképp nem hitte volna! Békésen igazgatta két szállodáját, a Mirador (Kilátó) I-et és Il-t a halászfaluból felkapott üdülőhellyé lett Benidormban, amikor megkereste az MLSZ elnöke, hogy legyen a magyar válogatott menedzsere. Az elöljárót Szepesi Györgynek hívták... A rádió bonni tudósítójaként is dolgozó riporter onnan vette az ötletet, hogy Emilt 1977-ben és 1978-ban szintén az NSZK-ban foglalkoztatták: a Schalke kérte fel menedzserének. Gelsenkirchenben prímán megfizették, de még ott sem annyira, mint Torinóban: első szállodáját abból a pénzből vásárolta 1962- ben, amelyet Itáliában kapott. Igaz, nem egyedül vette a hotelt, két tulajdonostársa is volt: Kubala, valamint egy német „civil”. Az MLSZ-nél fizetést nem kért, sőt a Madrid-Budapest repülőjegyek árát sem engedte megtéríteni, noha igen nagy gyakorisággal tette meg e légi utat. Hazaköltözni ugyanis nem akart, mert örökké hálás volt Spanyolországnak azért, hogy a legmesszebbmenőkig befogadta. A sors pedig úgy hozta: 1982-ben „hivatalos” magyar lehetett második hazájában, hiszen a világbajnokságot spanyol földön rendezték. A játékosok nem győztek csodálkozni, mennyien és mennyire körülrajongták Östrei- chert Madridban, Elchében vagy a Benidormhoz közeli Alicantéban. Öt viszont nem rázta meg különösebben, hogy a válogatott a csoport- mérkőzések után búcsúzott, mert El Salvador ellen 10-1-es vb-rekor- dot ért el a csapat, s mert megtapasztalta a hazai viszonyokat. „Profi futball nincs gazdasági alap és harmonikus szakmai együttműködés nélkül” — hangoztatta szolidan, és akkoriban már ez is, az is mindinkább tünedezett a magyar labdarúgásból. Az idő tájt azért még rendszeresen kijutott az együttes a világbajnokságokra, sőt Emil 1985-ben, az osztrákok elleni bécsi vb-selejtező előtt megjövendölte: „3-0-ra nyerünk.” Miként megsejtette azt is, hogy az ausztriai magaslati edzőtábor, amelyre az 1986-os vb előtt vezényelte keretét Mezey György szövetségi kapitány, valóságos katasztrófához vezet majd. Hazatelefonált Szepesinek: „Rendeld vissza őket!” Az elnök azonban nem akart szembeszállni a szakvezetővel, így elérkezett az irapuatói 0-6, és Mexikó óta egyszer sem volt magyar együttes a vb-n. Östreicher azért igyekezett menteni a menthetőt. Noha a hazai futball színvonala hallatlan romlásnak indult, egy dél-amerikai túrán a menedzser botrányt csapott Chilében, hogy az ötcsillagos szálloda hátsó traktusában helyezték el a csapatot. Sőt, felszállította a játékosokat az autóbuszra, mondván: „Ha a magyar válogatott nem kap megfelelő elhelyezést, akkor egy percig sem maradunkitt!”Tekinté- lyére jellemző: pillanatokon belül „megüresedett” vagy húsz szoba az elülső fronton... Igazán üressé azonban az a kórterem vált a Szabolcs utcai klinikán, ahol 1992-ben elhunyt. Ha élni nem is, meghalni hazatért Magyarországra. A súlyos betegség hirtelen támadt e víg kedélyű, magát mindig feltaláló, szeretetre méltó emberre, aki a valaha volt legnagyobb karriert futotta be a magyar labdarúgó-mindenesek közül. Noha napról napra fogyott, beesett arccal is folyton mosolyogni próbált: még ő vigasztalta az ágyánál nehéz szívvel ülő látogatókat (mindenekelőtt szeretett húgát, a napjainkban a kilencvenen túl járó Lilit, aki évtizedeken át a mai Hollán Ernő utcában lakott). Majd, amikor megérezte, hogy lassanként tényleg nincs tovább, szelíd humorral köszönt el a barátoktól. „Harminc évet fiatalodtam, hiszen úgy vagyok, mint 1962-ben. Torino előtt Bernabeu azt mondta nekem: ha elmész, többé nem jössz vissza...” ■ Hegyi Iván, a Népszabadság ROVATVEZETŐJE
