XIII. Kerületi Hírnök, 2016 (22. évfolyam, 1-24. szám)
2016-07-14 / 14. szám
XIII. KERÜLETI HÍRNÖK 4gk 2016. JÚLIUS 14 * Sport 11 Magyarok nagy pályán A labdarúgás legendái / Tichy Lajos Az oxford professzora * Első gólja után Sándor és Göröcs ünnepli 1959-ben a Magyarország—NSZK találkozón (4-3) Volt egy trükkje, amelyet még ötve- nen túl, betegen is rodolfói biztonsággal adott elő: feldobott egy fémpénzt, majd oxforddal beemelte azt a zakója zsebébe. A látványosság nézőinél alig akart leesni a tan- tusz... Ötvennégyben, tizenkilenc esztendős korában a kordzakója zsebébe juttatta az érmét. Azért szerződött ugyanis a Honvédhoz. Amikor Östreicher Emil, a legendás intéző — később a Real Madrid aranykorának elnöki titkára, azaz Santiago Bernabeu jobbkeze — megkérdezte Tichy Lajost, mi kellene ahhoz, hogy a Bp. Lokomotív- tól átigazoljon Kispestre, az ifjú csatár kordbársony öltönyt kért. Arról fogalma sem volt, hogy a finom ruhát „kintről” kell majd hozatni - idehaza akkoriban nem gyártottak ilyesmit így nyugodtan állítható: nem mutatkozott nagy igényűnek. Igaz, mostoha körülmények között nőtt fel: az angyalföldi Jász utcában nyolcán zsúfolódtak össze abban a szoba-konyhás lakásban, amelyben fölcseperedett. Édesapját hiába kereste volna ott, a papa ugyanis nem akarta, hogy megszülessen, ezért a mamája művi vetélésre jelentkezett 1934-ben. Am az orvos előszobájában hirtelen meggondolta magát, és kiszökött onnan, azzal az elhatározással: ha kell, egyedül is felneveli a gyereket. De nem maradt magára. Hamarosan feleségül ment Fülöp szabómesterhez, aki Lajost ugyanúgy szerette, mint a saját csemetéit. A kis Lali viszont a mamája után lett Tichy, mert anyukája — akit Tichy Margit- nakhívtak-agyermeknevében sem akarta őrizni a vér szerinti apa emlékét. Az azonban nem mondható, hogy a papa nem érdeklődött a fia iránt, bár tehetséges leszármazottjával csak akkor kezdte volna építeni a kapcsolatot, amikor a kis Tichyből már nagy futballista lett... Lajos mindenesetre hamar felnőtt: alig tizenhat évesen helyet kapott az NB Il-es Lokomotív első csapatában. Papíron nem játszhatott volna, mert korábbi klubja, a MÉMOSZ (utóbb: Építők) nem adta ki, s emiatt egy évet ki kellett várnia, de az élelmes vasutasok elővettek egy Fekete Sándor nevére szóló, szabályos igazolást, és beleapplikálták Tichy fényképét. A tinédzser center így mutatkozhatott be a másodosztályban, szó szerint feketén... Nem debütált rosszul, hiszen hamarosan meghívták az ifjúsági válogatottba, s 1953-ban, amikor a magyar fiatalok Brüsszelben megnyerték az európai országok tornáját, hősünk a következő szövegű emléklapot vehette át idehaza: „A Dolgozó Ifjúság Szövetsége központi vezetősége bejegyezte dicsőségkönyvébe Tichy Lajos elvtársat.” Soha nem évülő dicsőségkönyvekbe is bekerült. Minden idők legragyogóbb Honvédjában például mindjárt az első meccsén gólt szerzett, noha úgy utazott az ’54-es tavaszi nyitány salgótarjáni mérkőzésére, hogy a „kettőben” szerepel. Ott is kezdett, de a tartalék meccs szünetében Kalmár Jenő, az MTK korábbi klasszis játékosa, a kispestiek tekintélyes edzője felszólította, hogy a második félidőre ne menjen ki, mert cserecsatár lesz a nagyoknál. Be is küldte Tichyt Puskásék közé 1-1-nél; a Honvéd 3-1-re nyert, s a harmadikat az újonc lőtte az abban az évben két válogatott mérkőzésen is védő Oláh Géza kapujába. A következő esztendőben aztán Tichy és Oláh együtt ment a nemzeti együttes skandináviai túrájára, amelynek nem éppen szerény mérlege ez volt: négy mérkőzés, négy győzelem, 27 szerzett és 4 kapott gól... Tichy a norvégok elleni 5-0 alkalmával tartotta a premiert — góllal -, majd a finneket már két dugóval lepte meg, és a másodikat ollózva küldte a keserves másfél órát átélő, összesen kilencszer kapituláló Tähtinen hálójába. Még szép, ha valaki úgy teszi zsebre a „bélást”, ahogyan a XIX. kerület Lajos királya szokta... Tichy tényleg itthon volt otthon. Félt a repülőtől, nem szeretett távol lenni; 1956-ban nemhogy nem maradt kinn, de még Brazíliába, az „illegális” túrára sem utazott el a Honvéddal. A „disszidálás” gondolata azért sem vetődött fel benne, mertaHM-től 1955-ben kapott egy háromszobás angyalföldi lakást — harmadik felesége, Fischer Marika ma is ott él —, és attól tartott, a családját kirakják onnan, ha nem jön haza. Utóbb nem ment el Barcelonába és Milánóba sem, noha a Barca 130 ezer, a Milan 110 ezer dollárt kínált neki a szerződés aláírásáért. (A fiatalabbak kedvéért: ez annak idején „neymari” átigazolási összeg volt.) Akkor már sztárrá vált idehaza, és még azt is elnézték neki, hogy a Pobedák, Moszkvicsok időszakában behozatott magának egy elegáns Opel Rekordot. Igaz, a magáncélú import miatt vizsgálat indult ellene a Gyorskocsi utcában, de aztán az hirtelen lezárult (felejtsük el), mert kihallgatóira nyilván rászóltak, hogy ha nem tudnák, a nemzet tüzérét vegzálj ák csip-csup autóügy miatt... Am kétszázas tempóban haladt kocsi nélkül is. A France Football 1959-ben az első helyre tette Magyarország válogatottját európai ranglistáján, a világsajtó pedig arról cikkezett, hogy „itt az új aranycsapat”, mert az együttes bódító attrakciókat mutatott be a belsőcsa- tár-felfedezettekkel, Göröcs Jánossal, Albert Flóriánnal, Tichyvel. Érdekes: az emlékezetben úgy maradt meg, hogy változtathatatlan volt a Sándor, Göröcs, Albert, Tichy, Fenyvesi sor, a valóság azonban az, hogy e kvintett első közös fellépése (1959. június 28., Magyarország—Svédország 3-2), valamint az 1964-es Európa-bajnokság között ötven meccset játszott a nemzeti együttes, és csak tizenhaton szerepelt ebben az összetételben a támadóötös. Mi minden történt öt év alatt! Igazán csak dióhéjban: Tichy ötszörös gólkirály lett; a svájciak elleni 8-0-ból négy góllal vette ki a részét; a 7-2-es Honvéd—FTC-n nyújtott játéka arra késztette Szepesi Györgyöt, hogy azt mondja a mikrofonba: aki még nem jött ki, az azonnal induljon el a Népstadionba (bár sokan már nem fértek volna be...); a véghajrában két perc alatt 2-3-ról 4-3-ra fordította a Honvéd—Vasas rangadót (ezen már tényleg gombostűt sem lehetett leejteni); brillírozott Alberttel párban a franciákkal szemben (3- 1), Párizsban... És közben előrehozta a Csinibaba bemutatóját, jóllehet korántsem vágyott annyira a helsinki VIT-re, ahogyan Tímár Péter hősei. Am kölcsönjátékosként meghívták a hazánkat képviselő Tatabánya csapatába, és mire visszatért, már bontakozni kezdett a mesterlövész meg a „bombázó” kapcsolata. Finnországban ismerte meg az operettprimadonna Lehoczky Zsuzsát, akivel aztán 1966 és 1975 között élt házasságban (első felesége fotóriportervolt). Csakhogy közben felbomlott a „frigye” Baróti Lajos szövetségi kapitánnyal. A szakvezetővel úgy összeveszett az 1962-es világbajnokság előtt, hogy az edző azt mondta: „Vagy Tichy utazik Chilébe, vagy én!” Sándor Károly és Sipos Ferenc simította el — átmenetileg — az ellentétet, de a valójában szolid, csöndes, derűs „rosszfiú” hiába mehetett Dél-Amerikába, és hiába vágta be húszról menthetetlenül az angol Springettnek, ugyanolyan vesztesként távozott arról a vb-ről is, akár az 1958-asról. Ilyen pechje embernek kétszer nem lehet: ’58-ban a svédek, ’62- ben a csehszlovákok ellen vett el tőle gólt a játékvezető. A labda mindkétszer a kapuvonal mögé pattant a felső lécről, de a skót Mowatt, majd a szovjet Latisev nem szíveskedett ezt észrevenni. A chilei Rancaguában a legjobb négy közé jutás - ha nem a világbajnoki döntő — múlt ezen, ráadásul Tichyt a meg nem adott gól nem menthette fel Barótinál. A tréner azután, hogy a válogatott az 1964-es Európa- bajnokság elődöntőjében — kétszer tizenöt perces ráadással—2-1 -re kikapott a spanyoloktól a Bernabeu Stadionban, soha többé nem állította be a csapatba a Madridban éppen a hetvenedik válogatott mérkőzését játszó Tichyt. A kapitány kivitte ugyan az 1966-os vb-re is, ám csupán tartaléknak, és a kispesti bálvány szomorúan konstatálta, hogy a keretből miatta kihagyott győri Orbán Árpád formaruháját kell magára öltenie. Mivel a kisalföldi olimpiai bajnok kosárlabdás termetű volt, Tichy csupán akkor nem veszett el az XXL-es öltönyben, ha a nadrágot és a zakó ujját jó néhány centivel feltűrte... De nem tombolt sohasem (alakításai láttán a közönség annál inkább). Magába fojtotta bánatát még akkor is, amikor a Honvéd edzője lett: a vesztes meccsek után csak bekapcsolta, de nem nézte a televíziót, s a gondolataiba mé- lyedt. Hozzá kell tenni nyomban, hogy a győztes mérkőzések túlnyomó többségben voltak, sőt olyasmit érhetett meg, ami kárpótolta a százszoros válogatottság elmaradásáért. Kispesti játékos volt, amikor a Honvéd 1955-ben bajnoki címet szerzett, és kispesti edző, amikor a piros-fehér csapat negyedszázad múltán újra aranyérmet nyert. Mintha annak a három lottószelvénynek az egyikével, amelyet harmadik hitvese trafikjában hetente megvásárolt, megütötte volna a főnyereményt... Am nem a bankjegyek számolása közben remegett a keze. Az 1980-as évek elején a Parkinson- kór enyhébb fajtáját állapították meg nála, és attól fogva arra a szimpla kérdésre, „Hogy vagy?”, rendre aggódva válaszolt: „Miért, mit hallottál?” Ezzel együtt után- pótlás-szakágvezetőként és szaktanácsadóként még jó ideig szolgálta a Honvédőt; eldönthetetlen, hogy a klub iránti hűsége vagy a gólérzéke volt-e nagyobb. Ami tény: 320 bajnoki találkozón 247, 72 válogatott mérkőzésen 52 gólt ért el. A 72 úgy jön ki, hogy 1971-ben volt egy címeres mezes búcsúmeccse (meg egy bajnoki is, feledhetetlen kapásgóllal a Vasas ellen), és nemrégiben hivatalos mérkőzéssé avatták az 1956-ban rendezett Libanon—Magyarország találkozót. Ezt azonban már nem érte meg: az ezredforduló küszöbén, hatvannegyedik életévében elhunyt. Am megmaradt a labdarúgás Oxford Egyeteme örökös profesz- szorának. ■ Hegyi Iván, a Népszabadság ROVATVEZETŐJE A Sprint Kiadó gondozásában megjelent Hegyi Iván: Magyarok nagy pályán című könyvének második, bővített kiadása. A Hírnökben rövidítve közlünk a kerületet érintő írásokból. Megvásárolható: 4990 Ft-os áron a kiadóban (XIII., Újpesti rkp. 7. fszt. 2.) Magyaroknagy pályán A IMorúgAs legendái
