XIII. Kerületi Hírnök, 2012 (18. évfolyam, 1-24. szám)
2012-03-01 / 5. szám
Múltidéző 20 I 2. MÁRCIUS I. XIII. KERÜLETI HÍRNÖK Építészetünk A-tól Z-ig Balzac utca 20„A polgárság higiénikus elproletárosodása” Az egykor Légrády utcának keresztelt, az V. kerülethez tartozó Balzac utca 20. alatt található az a modem stílusú, ötemeletes, magas tetős, vasbetonvázas, szimmetrikus tengelyű, két oldalán erkélyes épület, amelyet 1936-ban Oblatt György tervei alapján Ginczler Hermann vállalkozó emelt. Az építőmestert mára alaposan elfelejtették, pedig az 1930-as években a prériből, rozsdatemetőből kivirágzó negyedet Ginczler-városnak is nevezték: a vállalkozó viszonylag modem bérházak tucatjait varázsolta a Duna-parttól a Váci útig fekvő területre. „Mindenkinél olcsóbb akarok lenni” - hangoztatta, az évtized végére elsodorta az ár. Akkoriban Újlipótvárosból indulva alakult ki az úgynevezett „spekulációs bérház” típusa. Az Újság című lap 1937. november 4- ei cikke így ír erről: „Az Üjlipót- város építőmestere, Ginczler Hermann szanatóriumba vonult és ötven százalékban ki akar egyezni hitelezőivel. Az építőmester a szükségesnél kisebb tőkével fogott a nagyméretű vállalkozáshoz, kölcsönpénzből és hitelből épített házat (...). Nem vitás, hogy Ginczler Hermann spekulált és a spekuláció rosszul végződött, nem csak neki, de a javarészt iparosokból kikerült hitelezőinek is. Ha (...) cége össze is omlott, a házak, amelyeket épített, állnak (...), de a náci lapok és csodálatosképpen még egyes középutas, ám meglepően finnyás újságok is felhasználják az alkalmat arra, hogy ne csak az építészen, de magán a városnegyeden is végigverjenek. A náci lapoknak felekezeti, a középutas lapoknak esztétikai szempontból van kifogásuk (...). A szélsőjobboldal tenyeres-talpasan gúnyolódik a fürdőszobás gettón, a középút a patinás körúti qartier patrícius gőgjével finoman elkülöníti magát tőle. Mi (...) a lokálpatrióta örömével figyeljük a nyomortanyák, lehordott gyártelepek és leállított malmok helyén keletkezett városrész felcseperedését. (...) ezek az új bérházak (...) az új nemzedékeket kiemelték a régi pesti bérkaszárnyákból, eltüntették a szomszédi perpatvar (...) reménytelen erkélyét, a gangot: (...) megajándékozták a szép otthonról álmodó pesti ifjúságot a hall kissé karikatúraszerű, de mégis csak illúziókeltő csarnokával (...), s főképpen fürdőszobával, amelynek fényes nikkelcsapjai és porcelánból készült higiénikus felszerelése luxusnak hatnak. (...) A középutas újság fölényesen megállapítja, hogy új embertípus alakult ki ezekben a házakban, nos, ez a típus nem a legrosszabb (...), mert a főváros könyv-, folyóirat-, újság- és színházjegy-fogyasztásában annak ellenére az élen halad, hogy javarészt kezdő lateinerekből, magántisztviselőkből, s a mai családalapítás minden nehézségével küszködő fiatal házaspárokból kerül ki. (...) Mi, függetlenül Ginczler Hermann kényszeregyezségétől, a város egyik legderekabb negyedének tartjuk az Újlipótvárost, amelynek szobáiban legalább esztétikusabb és higiénikusabb körülmények között folyik a polgári osztály elproletárosodása”. (Köszönjük az Angyalföldi Helytörténeti Gyűjtemény segítségét! Sorozatunk Ferkai András Pest építészete a két világháború között című munkáján alapul.) Kálmán Attila Jövök-megyek M a egy baráti la udáció következik. Ne aggódjanak, jö- vünk-megyünk azért, ahogy illik, hiszen ez a barátom, akiről szó lesz (nevezzük, mondjuk, Malonyai Péternek, ha másért nem, azért, mert így hívják), ízig- vérig újlipótvárosi lakos, ide köti őt minden, ahogy sokakat meg így vagy úgy ő köt ide: hogy mást ne mondjak, engem is ő ismertetett meg annak idején e városrész rejtett arcával. Huszonkét évvel ezelőtt ismerkedtünk meg és barátkoztunk össze. Nyilván önöknek is volt ilyen élménye, hogy találkoznak valakivel, elkezdenek beszélni, és úgy érzik, mintha évtizedek óta ismernék a másikat. Mintha réges- régen barátok lennének. így volt velünk is, már az első találkozásunkon. Attól kezdve hosszú éveken át rengeteg időt töltöttünk egymás társaságában. Sok szerencse is kellett ehhez, hogy ifjúságunk végén olyasféle barátságot építsünk, amelyet inkább kamaszkorban szokott az ember, de nekünk ez a szerencse is megadatott. Éppen fölfordult köröttünk a világ, magánéleti kapcsolataink is átalakulóban voltak, és persze egy munkahelyen dolgoztunk, egy izgalmas munkahelyen méghozzá, a régi Magyar Nemzet szerkesztőségében, mely akkoriban, a rendszerváltás éveiben az egyik legnépszerűbb újságja volt az országnak: méltán lehettünk büszke rá, hogy oda tartozunk. Mindezek együtt elég időt adtak nekünk a barátsághoz. De az idő, önmagában, persze nem lett volna elegendő. Kellett sok minden más is: hogy főbb dolgokban ugyanúgy lássuk a világot, hogy hasonlóképpen fogjuk fel az újságírói szerepet, hogy ugyanúgy szeressük a terített asztal meg a futballpálya nyújtotta örömöket, meg az irodalmat, hogy csak néhány példát mondjak. De kellett az is, hogy mindketten ugyanolyan fontosnak tartsuk a barátságot, a barátság szerepét az ember életében. Magam sem panaszkodhatom ebben a tekintetben, mindig is volt épp elég barátom, köztük gyerekkoriak, katonakoriak, egyetemiek, munkahelyiek, szülőtársiak, sőt, olvasókból lett barátaim is vannak, nem is kevesen, de—hogy egy hozzá illő sporthasonlattal éljek - e tekintetben a sípcsontvédőjét se köthetem meg az én Péter barátomnak. Malonyai Péter az élet megannyi területén vívott ki elismerést magának (íróként, újságíróként, sportolóként, apaként, féijként, hogy csak néhányat említsünk), de kérdés nem fér hozzá, barátként alkotott igazán maradandót. Rengetegen élnek ebben a városban, akik a barátjuknak vallhatják magukat, és ő minden egyes barátságát úgy ápolja, neveli, növeszti, tartja karban, mint kevesen. Számára a barátság a létezés legalapvetőbb formája, tőle egy barát nem kérhet lehetetlent, sőt, kérni se kell, kitalálja, kinek mire van szüksége - egy könyvre, egy jó szóra, egy telefonszámra vagy egy edzéstervre. Megismerkedésünk idején a Pannónia utcában lakott, valahol a közepén, akkoriban gyakran megesett, hogy lapzárta után a Kinizsi utcából együtt gyalogoltunk végiga városon, beszélgetve, vitatkozva, útközben betérve egy-egy presszóba is: egy ilyen út eltartott néhány óráig. Megesett, hogy közben Déry Tibor-emlékversenyt rendeztünk (mindkettőnknek kedves írója volt, betéve tudtuk művei angyalföldi bekezdéseit, A befejezetlen mondat Csáky utcára vonatkozó passzusait szó szerint is), vagy a helyi híres embereket gyűjtöttük csokorba — többségüknek akkor még nem volt emléktáblája errefelé. Esténként, ha csak tehettük, benéztünk a Szájmonba - így hívtuk a Simon sörözőt, a később tragikus véget ért focista éttermét a körútközeiében, ahol-ilyen időket éltünk! - szinte békésen megfért egymás mellett a szélsőjobb- oldali drámaíró törzsasztala a liberális újságírókéval. Szétültetés azért nem volt, egy ízben az egyik pityókás ébredő véletlenül a mi asztalunkhoz telepedvén tett egy nem hozzánk való megjegyzést, majd a fagyos fogadtatás rádöbbentette tévedésére, zavarában felajánlotta, hogy rendezi a számlát. „Rendezni a Fellini szokott, barátocs- kám!"mondta neki az én barátom - „te fizess és tűnj el". Ez a mondata, mint oly sok más, bejárta akkor a várost, bon mot-ban senki fel nem vehette vele a versenyt, ő volt a századvég Molnár Ference, úgyis élt kicsit, minta nagy előd - a drámaírást nem számítva -, örökös törzsvendégként: hosszútávfutásban pedig simán maga mögé utasítva a Liliom szerzőjét. Volt egy futballcsapatunk is, egy pompás blaszhármas alakulat, csupa kiváló spíler, egykori sportolók, olimpikonok, akik, kiöregedvén saját sportjukból, közös focizásba kezdtek - Péter volt az intéző, én a közönség. Vasárnap délelőtt külvárosi, lepusztult pályákon űztük-hajtottuk a csapatunkat, este meg (szintén a Szájmonban) remek vacsorával ünnepeltük a hősöket, felemlegetve minden jól dobott taccsot, közepesen sikerült indítást. Talán még ma is járnánk, ha egy ízben a csapat vehemensebb tagjai nem utalják be a játékvezetőt nyolc napon túli gyógyulásra. Kétezer évre tiltották el őket, a csapatot pedig visszamenőleg törölték az összes bajnokságból. Amikor negyvenéves lett (ennek is van már pontosan húsz éve), a legkedvesebb barátok egy igazi születésnapi sétával köszöntötték - elindultunk a Jászai Mari térről a körúton, és betértünk minden presszóba, kocsmába, étterembe: ittunk, énekeltünk, beszélgettünk. Útközben ismeretlen ismerősök csapódtak hozzánk, igaz, voltak olyanok is, akik egy idő után lemorzsolódtak. Hogy hol ért véget a túra, erre nézve a historikusok még nem tudtak nyugvópontra jutni. Mint ahogy ő sem az azóta eltelt két évtizedben: ugyanolyan vehemensen ír, fűtés barátkozik, mint régen. Kívánjunk hát neki minden jót e kerek születésnapra, magunknak, angyalföldiek- nek-lipótvárosiaknak meg azt, hogy minél több ilyen polgárunk, ilyen barátunk legyen, mint ő. Jolsvai András
