XIII. Kerületi Hírnök, 2012 (18. évfolyam, 1-24. szám)
2012-02-01 / 3. szám
Múltidéző Építészetünk A-tól Z-ig Angyalföldi út 24-28. Frontharcos a Váci úton Különös elhelyezkedésű lakóépület-csoport a modern stílusban emelt Angyalföldi út 24-28. (Apály utca 2.-Váci út 47/A—D) alatti, vitéz Martsekényi Imre tervei alapján 1942 körül emelt bérházegyüttes. Négyszekciós tagoltsága megálmodójának érdekes pályaívét is visszatükrözi: Martsekényi egyszerre volt építész és politikus, aki a frontharcosmozgalom egyik vezéralakjaként, később a Magyar Élet Pártja parlamenti képviselőjeként évtizedeken át jó nevű tervezőirodát is vezet. Tolla nemcsak pauszpapírokon húzott később betonban és téglákban „életre kelt” vonalakat, hisz publicistaként gyakori szerzője volt különböző lapoknak, folyóiratoknak. Mindeközben jut ideje az építészetre is, szárnyalását nem szegte semmi, ellenkezőleg: olyan nagy ívű elképzelések megvalósításában szerzett (volna) érdemeket, mint például a budapesti Városháza kibővítése. Az 1940-es tervpályázaton ugyanis Kertész K. Róbert és Weichinger Károly elképzelései mellett az ő pályaműve is kiérdemelte a 18 ezer pengővel járó első díjat. Igaz, a történeti hűséghez az is hozzátartozik, hogy a két világháború közti legnagyobb pesti beruházás „frontharcosterveit” végül épp a már közelgő hadi helyzet söpörte el. Férfiúi életét katonaként kezdi az 1898-ban Diósgyőrött született fiú: a temesvári piarista matúra után vártüzérhadnagyként csaknem egy évet tölt az olasz fronton. Horthy Miklós kormányzó 1928-ban avatja vitézzé. Leszerelése után, még 1922-ben építészmérnöki oklevelet szerez, majd Svájcban egy építési vállalatnál dolgozik, majd hazatérve, 1924-ben megnyitja saját tervezőirodáját. Politikai karrierje kb. 1930-ra datálódik, akkor lesz tagja a székesfőváros törvényhatósági bizottságának, rá öt évre pedig már országgyűlési képviselő, miközben aktívan látogatja a Nemzetközi Frontharcos Szövetség, az Antibolsevista Comité és az Interparlamentáris Unió külföldi tanácskozásait. Az általa tervezett előkertes, az Apály utcában megszakított, keretes beépítésű bérházegyüttes mind a négy (különböző lakástípusokat „rejtő”) épülete magasföldszintes, háromemeletes, magas tetős, betonvázas szerkezetű. A zsámbéki mészkővel burkolt utcai homlokzatokat zárt és nyitott erkélyek vagy loggiák tagolják két- és háromszárnyú ablakokkal. A Váci úti homlokzaton a házbejáratok félkörívben záródnak, e homlokzat különlegessége, hogy végfalán hat ablakból álló, kőből faragott dombormű található. K.A.I. (Köszönjük az Angyalföldi Helytörténeti Gyűjtemény segít- ségét! Sorozatunk Ferkai András Pest építészete a két világháború között című munkáján alapul.) Különleges oroszlánrész Eredeti pompájában visszakerült a helyére az a Kovács Mar- git-féle kerámiaoroszlán, amit korábban ismeretlen vandálok próbáltak meg elmozdítani a helyéről az Alig utca 3-as számú ház előcsarnokából. Mint arról már hírt adtunk, a különleges alkotás a lopáskísérlet során megsérült, ezért restaurálni kellett: a jószág Vaja László mestermunkájának köszönhetően a közelmúltban újra „visszaülhetett” betontalapzatára. A társasház két év alatt gyűjtötte össze a helyreállításhoz szükséges százhúszezer forintot. Pöltz István a lakók nevében elmondta, külön köszönet illeti az önkormányzatot és személy szerint Radó Gábort: az alkotás és az ügy jelentőségét azonnal felismerve, készséggel segítettek. A kerület százezer forintos adományából sikerült riasztót venni a kerámiaoroszlánhoz, így megelőzhető egy újabb lopási-rongálási kísérlet. Pöltz István elmondta azt is, hogy jóllehet, a kerámiaoroszlán nem szignózott, ám több szakember is egybehangzóan Kovács Margitnak tulajdonítja azt; a szobor a házzal egyidős, annak elválaszthatatlan része és büszkesége. Jövök ^megyek 55♦ W 'allenberg-év van, száz éve született a magyar zsidóság legismertebb, legeredményesebb mentője, akire idén világszerte számos programmal emlékeznek. Raoul Wallenberg egykori műkő' dése ezer szállal kötődik Ujlipót- városhoz, Angyalföldhöz: illendő, hogy a magunk eszközeivel mi is megemlékezzünk a tragikus sorsú svéd diplomatáról. Javaslom, mindenekelőtt tegyünk egy sétát a Wallenberg utcában. Kezdjük a Pannónia utcánál, a Phőnix-ház (hátulról Turulház) oldalában. (Jelzem, nem is igen tehetünk mást, mint sétálunk: az egész Wallenberg utca tizenegy házból áll, mégsem lehet végigautózni rajta: egyirányú ugyan, de középről kétfelé az.) Odaát, a páratlan oldalon csupa testbarát üzlet sorakozik: sóbar- lang, fodrászat, gyógypedikűr, fogyasztóközpont, zsírbontás, végleges szőrtelenítés. Feljebb, a Duna felé, az immár tökéletesre formált testeknek kínál új lehetőséget a Cini szcráj: a legdivatosabb has- táncruhák kaphatók itt, az összes kiegészítőkkel. Béke van, az utca tele van „békebeli” üzlettel. De azért a múltnak is van nyoma, nem is kevés. A rövid utcában négy emléktábla is található. A kettes számú házon Szekeres György és Tátrai Vilmos táblája. Előbbi a francia ellenállás hőse, a huszadik századi kommunista mozgalom kezelhetetlen fenegyereke: életéről számos emlékiratból értesülhetünk. Utóbbi a Tátrai-vonósnégyes alapítója, nemzetközi hírű hegedűművész: egy időben is laktak ebben a házban. Vajon miről beszélgettek, ha találkoztak a lift előtti Bartókról vagy Párizsról.7 A hetes számú házon Simon 1sttalembert látunk félprofilból, egyik kezében háromkoronás irat, a másikat óvón és egyben védekezőén emeli föl: pillantásában elszántság és egy cseppnyi félelem. Harminchárom éves volt negyvenötben ez az ifjú svéd arisztokrata, krisztusi korban áldozta föl magát az üldözöttekért. A táblán neve és születési dátuma után ez a szöveg olvasható: „Svéd követségi titkár emlékére, aki a nyilas uralom alatt bátor fellépésével és tetteivel üldözöttek tízezreit mentette meg. ” A tábla alatta földön mécsesek, virágok. Hajtsuk meg a fejünket mi is, aztán üljünk be a közeli van emléktáblája. A paraszti származású költő valaha kirakatembere volta rendszernek, Juhász Ferenccel és Nagy Lászlóval emlegették egy sorban, népnemzeti versei szavalóversenyek és alsó tagozatos tankönyvek elmaradhatatlan darabjai voltak. Díjakkal, posztokkal is elhalmozták egykor: mára viszont szinte teljesen elfeledték. A Pozsonyi úti sarokház (a tizenegyes szám) oldalán mellszoborral kombinált emléktábla áll nyolcvankilenc óta. (Korábban egy szerény tábla volt itt.) A rézemléken egy keménykalapos fiakávéházba, elmesélek önöknek egy történetet. Akkoriban, amikor ez az emléktábla készült, tele voltunk reménnyel és hittel, hogy mostantól talán jobban, igazabban, emberibben élhetünk, egy kulturális folyóirat szerkesztője voltam, és mint ilyen, lubickoltam az egyre frissebb levegőben. Már nem voltak direktívák, korlátok és még nem voltak szekértáborok - úgy tűnt, mindenki egyet akar. (De naivak is voltunk, édes istenem!) A lapszerkesztőknek igazán könnyű dolguk volt, ha valakitől kéziratot kértünk, nem azt kérdezte, kinek a szekerét toljuk, hanem azt, mikorra küldje. Ekkor történt, hogy valaki felhívott, és elmondta, Perlasca rövidesen Pestre jön, az Astoriában száll meg, ha akarok, készíthetek vele egy inteijút. Hát persze, hogy akartam. Persze, azelőtt magam sem hallottam soha Giorgio Perlascáról, de néhány héttel korábban kaptam egy kéziratot, emlékiratának egy részletét, abból kiderült, hogy ő volt Wallenberg mellett a legjelentősebb mentőakciók szervezője: eredetileg egy zavarosban halászó kalandos sorsú olasz férfi, aki előbb üzleti lehetőséget látott a budapesti életben, de aztán, a rettenetét látva, felnőtt a feladathoz: életét sokszorosan kockáztatva mentette spanyol papírokkal az üldözötteket. Perlasca életben maradt a háború után, hazatért, de nem csinált karriert. Az általa megmentettek egy csoportja kutatta föl, vette rá az emlékirat megírására és hozta Magyarországra, hogy találkozhassék a segítségével életben maradottakkal. Gondoltam, megkérdem, milyen emlékeket őriz Wallenberg- ről. Aztán másként alakultak a dolgok. Az Astoria-beli szobában rengeteg lelkes túlélő ünnepelt egy megszeppent öregembert, akiről jól látszott, hogy meghatottságánál csak fáradtsága nagyobb. Behúzódtam a sarokba és néztem ezt a különös, groteszk, mégis felemelő ünnepet. És arra gondoltam, hogy lám, a jó akkor is elnyeri jutalmát, ha már nem is tud róla. És ez megnyugvással töltött el. És most képzeljük el, hogy Wallenberg valahogy, valahol túlélte az elmúlt évtizedeket, és most, százéves korában eljön egykori harcai helyszínére. Délceg alakja megtört kissé, mozgása lelassult, de nincs rajta egy deka felesleg sem, és eleganciája is a régi. Botjára támaszkodva végigsétál a róla elnevezett utcán, érdeklődve néz meg minden portált, minden kapualjat. Aztán a Pozsonyi úthoz érve észreveszi a táblát, a virágokat meg a mécseseket, és zavartan elmosolyodik.- Igazán nem kellett volna - mondja maga elé, aztán továbbsétál, és eltűnik a Szent István park mögött. Jolsvai András
