XIII. Kerületi Hírnök, 1999 (5. évfolyam, 1-13. szám)
1999. január / 1. szám
1999. januar Bankkártya és kiflivég Micsoda ámulatba ejtett az Amerikából hazalátogató Pista bácsi, amikor kinyitotta a pénztárcáját és megpillantottam a legyezőszerűen sorakozó bankkártyákat.- Tudod, semmi dolgunk a pénzünk kezelésével - magyarázta. - Fizetésünket folyószámlára utalják, kifizetik számláinkat, a maradék összeget kamatoztatják a bankok. Na és a kártya fantasztikus! Éjjel-nappal hozzájuthatunk a pénzünkhöz. De a legcsodálatosabb, hogy fizethetünk vele. Nem kell görnyednünk, kaparásznunk a pénztárcánkban, ameddig kiszámoljuk a pontos összeget. Könnyed, elegáns mozdulattal előkapjuk kártyánkat és már minden megoldódott. Gyerekfejjel csak úgy ittam Pista bácsi szavait.- Fejlettebb országokban ez így van - fejezte be mon- dókáját. Aztán eltelt pár év. Fejlődtünk én és az ország. Eljött Amerika személyesen: folyószámla-társtulajdonos lettem és az áhított kártyával fizethettem. Éltem is a lehetőséggel... Hétfő délután fáradtan érkezem haza. Anyósom arcán közöny, unalom. Egész napját a négy fal között töltötte. A vásárlás jót tenne neki, gondolom.- Elmehetnénk a közeli élelmiszer-áruházba - mondom, és intek felé csalogatóan. Ugrik fel a fotelból, mintha mindig erre az invitációra várt volna. A gyerekek nehezen, de jóváhagyják szándékunkat, azzal a kikötéssel, hogy hozzak matricás rágót. Bankkártya a zsebbe, aztán kisurranunk az ajtón. Hamarosan az üzletben toljuk a bevásárlókocsit. Joghurt, létfontosságú matricás rágok, felvágott, péksütemény, kávé kerül a kocsiba. Zöldségválogatás közben ész- reveszem, hogy anyósom az étvágygerjesztő salátakínálatot mustrálja. Igen, veszek egy nagy adag salátát anyukának! Közös egyeztetés után jól megtöltjük a dobozt, majd bőségesen nyakon öntjük kapros salátaöntettel. Fél órát töltünk bámészkodással, aztán irány a pénztár. A pénztárosnő szúrós tekintete rám mered. Úgy néz, mintha betörő vagy áruházi tolvaj lennék. Sebaj, előveszem a kártyát, fizetek és már itt sem vagyunk. Robban a bomba, ahogy meglátja a bankkártyát a kezemben.- Maga fizetett a múltkor is kártyával! - formed rám haragosan.- Valami rosszat tettem volna? - merengek magamban. Rémlik, ő lehet a kiflivéges pénztárosnő. Megkérdezte: Hány kifli van a zacskóban? Mondtam, hogy tíz. Majd folytatta: Túl sok a kiflivég! - Igen, mindegyiknek két vége van - feleltem. Miközben a kiflivégeket számoltuk, azon tűnődtem, milyen jó az adócsalóknak, olajszőkítőknek. Most is harsog az éles hang:- Nem fizethet a kártyával, nem a maga neve van rajta.- Nálam nincs pénz, csak kártya!- Megkérdem a főnökasszonyt - mondja, majd a kártyámmal a kezében elrobog az információs szobába. Néhány másodperc múlva észbe kapok és utánairamodom. Az irodában hatvan év körüli nő kavargatja esti kávéját. A pénztár úrnője dacosan áll mellette kártyámmal a kezében. Ahogy meglátnak, kissé idegesek lesznek, bíztatnak, csak várjak nyugodtan oda- kinn.- Már megbocsásson - szólok -, ameddig a kártyámmal és a pénzemmel rohangál, addig én nem hagyom magára. Megérkezik a huszonéves főnökasszony.- Szó sem lehet róla - veszi ki a bevásárlókocsit a kezemből. - Mindent visszapakolunk a polcra! - adja ki a parancsot. A saláta visszapakolásába szívesen besegítenék - morfondírozom magamban.- Rendben van - mondom -, de előbb kérem a tíz forintot a kocsiból. Ez a sajátom, és senkinek a neve nincs rajta. így végződik a vásárlásunk. Anyósom fáradt arcáról eltűnt az unalom, vidáman indulunk haza. A kijáratnál észrevesszük a pénzkiadó automatát. Hamarosan hazaérünk. Férjem csodálkozva nyit ajtót.- Voltál? - kérdezi tágra nyílt szemekkel.^ A gyerekek kiabálva rohannak felém: - Hoztál?- Tudjátok, most úgy jártam, mint a mesében: voltam is, meg nem is, hoztam is, meg nem is. Gajdos Erzsébet Rabul ejtett a felvonó Késő délután, öt óra felé végzek egy hivatalban. Hatra várnak egy másik helyen. Nagyon. Mármint hogy nagyon várnak, nagyon fontos, és nagyon messze van innen. Több mint egy óra villamossal. Ha jó a közlekedés, talán még odaérek. A lift éppen kapóra, fenn áll az ötödiken. Beugróm és megnyomom a földszinti gombot. Elindul. Zötyög- ve, komótosan, öregesen baktat lefelé. Neki nem sürgős, őt nem várják. A két és feledik emeletnél aztán nagy robajjal megáll és kialszik a villany. Rugdalni kezdem az ajtót, hátha meghallja valaki, de egy teremtett lélek sem jár már erre, mindenki hazament. Nagy sokára előkerül a gondnok, és bekiabál, hogy mit dörömbölök, nem látom, hogy áramszünet van? De igen. Képzelje, már rájöttem. Csakhogy nekem sürgős dolgom van.- Na várjon - mondja -, telefonálok a szerelőnek, hogy jöjjön be. Háromnegyed órára lakik innen, ha szerencséje van, már hazaért. Ezzel elmegy, sorsomra hagyva. Bennem kitör a pánik. Mi lesz, ha nem jön be a szerelő? Vagy bejön, de nincs kulcsa az épülethez? Szent ég! Péntek délután van, holnap szabad szombat, aztán vasárnap... Itt pusztulok étlen- szomjan, hacsak a sors kegyeiből meg nem fulladok előbb, mert elfogy a levegő. Újból rugdalni kezdem az ajtót, de semmi válasz. A gondnok is hazament. Két és fél óra telik el - végtelenségnek tűnő idő. Végre csoszogást hallok, a szerelő baktat felfelé a lépcsőn.- Mi az, bentragadt valaki?- Naná. Azt hitte, hogy itt lakom?- Nyomja meg a földszinti gombot!- Azt csinálom már két és fél órája.- Hát akkor nincs más hátra, lemegyek a pincébe és kézzel letekerem.- Affeneü - jön vissza kis idő múlva. - Nem tudok bemenni, be van zárva. A gondnok elvitte a kulcsot. Na várjon, megpróbálom rövidre zárni, hátha elindul - kiabálja, és bedugja a csavarhúzót a mágneszárba. A lift rá se hederít.- Nem megy - állapítja meg végül. Valamit piszkál a záron, az ajtó kinyílik.- Na másszon ki, mire vár? Méregetem a távolságot. A lift padlója és a folyosó mennyezete között nyolcvan centiméter hézag van, talán át tudnék prése- lődni rajta. A maradék egynegyven a lift és a padló között van. Választhatok: vagy bentmaradok és késő utódaim fogják megtalálni a csontvázamat ebben a szűk dobozban, vagy megkockáztatok egy bokatörést és kiugróm. Az utóbbit választom. Kibújok a szűk hézagon, aztán halált megvető bátorsággal leugrom, és szerencsésen elterülök a szerelő lábai előtt. Mondom: szerencsésen. Mert ebben a pillanatban kigyulladnak a lámpák és a lift nyitott ajtóval és a zárban felejtett csavarhúzóval - tőle szokatlan fürgeséggel - elindul a földszint felé. Bene Erzsébet Valaha voltak politikamentes dunai problémák is Donaueschingen Ha végigsétálunk az újlipótvárosi vagy a margitszigeti Duna-parton, s elmerengünk a folyó méltóságteljes hömpölygésén, eszünkbe sem jut, hogy valamivel nyugatabbra milyen - politikai szempontoktól sem mentes - nemzetközi problémák nehezednek erre a békés víztömegre. Még per is folyik miattuk Hágában. Egy kereken 60 évvel ezeló'tti lapban akadtunk az itt következő cikkre, amelynek címe: Politikamentes dunai problémák. Szerzője Szerelemhegyi Ervin. De azért esik benne szó sajátságos pereskedésről is. Mindenesetre olyan érdekességeket tár fel szeretett Dunánk eredetéről, amelyekről jó tudnia annak is, akit csak a kerületen áthaladó folyószakasz érdekel. Manapság annyira benne élünk a nagy világ- politika forgatagában, hogy amikor a Duna szóbakerül, vagy valaki a Dunavölgyet emlegeti, nem is gondolunk másra, mint a nemzetközi problémák fejtegetésére. Pedig van más dunai probléma is, méghozzá nagyon érdekes minden ember számára, aki a Dunát ismeri. Az igaz, hogy a probléma tisztázásához egy kissé messzire, kereken 1300 kilométerre kell utaznunk Budapesttől, felfelé, a Duna mentén, amíg eljutunk az iskolában tanult helyre, a Fekete-erdőbe, a Duna forrásvidékére. De ez az utazás minden tekintetben megéri a költséget és fáradságot. Már maga az is érdekes, hogy a mi hatalmas Dunánkat itt egy egészen jelentéktelen kis pataknak látjuk, de ezenfelül itt a gyakorlatban egészen másképp alakul az az iskolai ismeretünk, hogy a Duna a Fekete-erdő keleti lejtőjén ered és 2840 kilométeres út után Tulceánál a Fekete-tengerbe ömlik. Ez így rendben is volna és a térképeken is így van, de az első probléma mindjárt akkor mutatkozik, amikor a Duna-kutató turista megjelenik Donaueschingen városában és keresi a Duna-forrást, mert az útikönyvek és leírások szerint ott kell lennie. Ott is van, a Fürstenberg hercegi parkban, a nagy templom mellett egy művészileg kiképzett medence az a bizonyos „Donauquelle”. Két felírás is van rajta német nyelven, az egyik oldalon: „680 méter a tenger szintje felett”, a másik oldalon „2840 kilométer a tengerig”. A hiba csak ott van, hogy ez az aránylag bővizű forrás egy tizenkét méter széles patakba, a Brigachba ömlik. A Brigach pedig másfél kilométerrel lejjebb egyesül egy valamivel kisebb patakkal, a Brege-vel és a térképek ettől a ponttól, a Brigach és Brege patakok találkozási pontjától kezdve jelölik a most már körülbelül 14—16 méter széles folyót Duna néven. A hivatalos Duna-forrás tehát a Brigach- patak sok mellékvizének az egyike. A helyzet az, hogy tulajdonképp maga a Brigachnak nevezett patak a valódi Duna és annak a forrása jóval feljebb van, valóban a Schwarzwald keleti lejtőjén, St.. Georgen község határában, 940 méter magasságban egy szelíden emelkedő völgy végén, de ez a hely a hivatalos Duna-for- rástól 32 kilométernyire nyugatra van. A Brigach-forrás nem különbözik semmivel sem a környék egyéb kisebb-nagyobb forrásaitól, annyi víz jön belőle, mint egy jól megeresztett vízvezetéki csapból, de úgyszólván minden 100 lépésnyire újabb források vizei társulnak hozzá, úgyhogy mire 4-5 kilométer után eléri St.. Georgen községet, már egészen szabály- szerű, két méter széles patakot alkot, és lejjebb, Viliingen városánál már tíz méter a szélessége. Ez a patak megy keresztül Donaueschingen városon is, és ott egy oszlopos emlékmű tövében folyik bele a hivatalos „Duna-forrás” vize. Ez volna a Duna legfelsőbb folyásának a problémája. Ha nagyon szigorúan akamók venni, akkor vagy a Dunát kellene Brigachnak nevezni egészen végig, vagy csak önkényes elnevezésnek tekinteni a Fürstenberg hercegi család által pazar bőkezűséggel kiépített márványkeretbe, oszlopok közé foglalt, mondhatni házi jelentőségű, de ünnepélyes külsejű „Du- na-forrás”-t, és a ma „Brigachquelle” néven elkönyvelt kis elhanyagolt forrást emelni a valódi Duna-forrás rangjára. A Brege-patak, amely Donaueschingen alatt egyesül a Brigach- patakkal és az egyesült vizük kapja a Duna nevet, valamivel kisebb, mint a Brigach, de jóval gyorsabb folyású és tisztább vizű, a forrása pedig aránylag egészen közel van a Brigach forrásához, a hegy másik oldalon, 980 méter magasságban. A Dunának azonban mégsem ezek a legtávolabbi forrásai, hanem a Brege egyik mellékpatakja, a Katzensteig forrása, amely a Duna-Rajna vízválasztó gerincnek csaknem a tetején, 1010 méter magasságban ered, jó 45- 50 kilométer távolságra a donaueschingeni hivatalos Duna-forrástól. Sokkal komolyabb azonban az a probléma, amely a már hivatalosan és a térképek szerint is Dunának nevezett folyóval történik körülbelül . 20 kilométerre Donaueschingen alatt, Immendingen város vasúti állomásának közelében. A Duna ugyanis itt egyszerűen eltűnik. Olyan komolyan és visszavonhatatlanul eltűnik a mészkősziklákkal szaggatott talajban, hogy utána Immendingen és Möhringen városok között jó két kilométeren át teljesen kiszikkadt mederben, száraz lábbal lehet átkelni a „Dunán”. Ezen a kritikus helyen a Duna köves mederben fut, és amint az ember megy mellette, szemmel láthatólag fogy a vize és alig 200 méteren belül teljesen eltűnik a kövek között, elnyeli a talaj. Ez a jelenség nem új dolog, annyira nem, hogy állandó vita és pereskedés tárgya az Immendingen környéki halászok és a mélyebben, 12 kilométerre lévő Engen város malmosai között. Megállapították ugyanis, hogy a Duna beszivárog a talajba és 12 kilométeres föld alatti út után Engen városnál újra napvilágra kerül mint az Aache nevű kis folyó, és rövid pályafutás, alig 50 kilométeres út után Radolfzell városánál beomlik a Boden-tóba, közvetlenül a Rajna kifolyása felett, tehát végeredményben azt lehet megállapítani, hogy a Duna a Rajna egyik kis mellékfolyója. Az Immendingennél eltűnő Duna és az Engennél előbukkanó Aache azonosságát úgy állapították meg, hogy a Duna vizét pirosra festették és Engennél piros víz bugyogott elő az Aache-for-' rásból.. Ez már annyira komoly Duna-probléma, hogy 60 éve folyik a pereskedés körülötte. Az Immendingen környéki halászok ugyanis megdöbbenve látták, hogy amikor a Duna vize eltűnik a mészkőtalajban, a bugyborékolva lefelé áramló víz magával sodoija a halakat is és azok nem kerülnek elő többé az alsó Aache-forrás- nál, tehát elpusztulnak. Gyorsan nekiláttak és elkezdték szabályszerűen „bestoppolni” a Du- na-meder hézagait. Ezzel el is érték, hogy a Duna tovább folyt, de lenn elapadt az Aache- forrás és az Engen környéki vízimolnárok és vízimolnárok és vízi fűrésztelepesek követelték a maguk vízjussát. A halászok kénytelenek voltak kiszedni a plombákat, de nem adták fel a küzdelmet, és éppen most tanulmányozza ezt a problémát egy választottbíróság, hogy úgy oldja meg, hogy a Duna is megmaradjon, de az Aache se apadjon ki. A mai helyzet tehát az, hogy a Schwarzwaldban eredő Duna vize csak akkor kerül el Budapestre és a Fekete-tengerbe, amikor áradás van, mert akkor nem az egész Duna- víz tűnik el a föld alatt, hanem egy része túlfolyik a hézagos területen és a rendes medrében folytatja az útját. De olyankor, amikor szárazság van, akkor egyetlen csepp eredeti Duna-víz sem jut túl a kritikus helyen, hanem két kilo- méterrel lejjebb egy új forrásból kerül víz a száraz Duna-mederbe, 20 kilométer után pedig az elég tekintélyes Elta-patak tölti meg vizével az alig csordogáló Duna-medret. Ha itt is szigorúan vennők a helyzetet, akkor Eltának kellene nevezni a mi Dunánkat is, és módosítani kellene a Schwarzwald-elméletet is, mert az Elta a Sváb-fennsíkról, az Alb völgyeiből táp-« lálkozik. Amint látjuk, a, mi szép Dunánk nemcsak a politikusoknak ad fel állandó problémákat, hanem ellátja bő anyaggal a geográfusokat, sőt a turistákat is.