Hír 13, 1992 (1. évfolyam, 1-6. szám)
1992. július / 1. szám
Drágán fizettek az otthonülő „utazók” Retúrjeggyel a pokolba Nem néznek a szemembe. Érdeklődéssel szemlélik a falon a plakátot, az ablakban a virágot. Pedig már jópárszor megcsodálhatták a sárgult papírlapot és a kókadt fikuszt, hisz’ hetente, kéthetente találkoznak itt. Pár órára övék a terem, s akkor elkezdik furcsa játékukat. Mindenről beszélnek, az időjárásról, a zenéről, az új filmekről, a kollégáikról. Egyvalamit kivéve: a kábítószert. Mintha tilos lenne kimondani ezt a szót, s aki hibázik, zálogot ad. De ők már eddig is túl sok záloggal fizettek. Életükből évek mentek veszendőbe azzal, hogy kábítószereztek. Most már kigyógyultak, de mégsem szívesen vállalkoznak a beszélgetésre. Félnek, hogy valaki rájuk ismer, annak ellenére is, hogy nevüket természetesen megváltoztatjuk. Zsuzsa elmondta, hogyan szokott rá a kábítószerre, Andrea pedig azt mesélte el, hogyan szokott le róla. Végzetes kíváncsiság- Az sem tudtam, mi az a kábítószer, csak a filmekben láttam, a nagy klasz- szikusokban, olyanokban, mint az Eper és vér, és a Szelíd motorosok, szívták a fiúk rendesen. Meg se fordult a fejemben, hogy én is elkezdjem, hisz lehetőségem se lett volna rá. Úgynevezett rendes családban nőttem fel, jó anyagi körülmények között, szüleim élték a tipikus kispolgári életüket, engem is elit-iskolába Írattak be. A gimnáziumban nem is volt baj, végig jó tanuló voltam, ráadásul angol tagozaton. Aztán mégsem vettek fel a Közgázra. Egyetlen rohadt pont hiányzott. Nagyon nekikeseredtem, s úgy határoztam, ha már diplomám nem lesz, legalább pénzem legyen. Amú- gyis torkig voltam már a rámosztott jókislány szereppel. Elmentem pincérkedni egy éjszaka is nyitva tartó pizzériába. Ott jöttem össze a haverokkal, akik rendszeresen jártak ki Hollandiába. Sosem felejtem el, amikor először magukkal vittek, csak néztem, mint vidéki kislány a moziban. Azzal kezdődött, hogy amint megérkeztünk, haza akartam telefonálni a szüleimnek. Álldogáltam egy fülke előtt, mert odabenn egy nagydarab néger fazon telefonált. Talán tíz perc is eltelhetett, amikor óvatosan bekopogtam. Nem reagált. Félve rányitottam az ajtót. Akkor hirtelen hátrafordult, és még most is előttem van a tekintete: bódult, zavaros, sárgás szeme, az ostoba arca. Rámbő- dült, és valami nagyon durvát mondhatott, az biztos. Irtó ideges volt, hogy megzavartam a kábítószerezésben. Aztán Amszterdamban lépten nyomon kínálgatták az árut. A nyílt utcán, a város közepén. De a srácok azt mondták, hogy ezektől az utcai árusoktól nem szabad venni, mert nem megbízhatóak. Van egy kiskocsma a szállodától jobbra a harmadik utcában, ott már előre köszönnek nekik. Röhögtek rajtam, és húztak, hogy „no te kopasz, majd beavatunk téged”. Attól féltem, hogy első alkalommal majd rosszul leszek, olyasmiket is hallottam, hogy hányni lehet. Pont az kellene előttük... Ezért titokban egyszer elmentem egyedül, hogy kipróbáljam a hasist. Délelőtt 11 óra volt, de a kocsmában már olyan füst volt, hogy vágni lehetett volna. Üvöltött a magnó, mindenfelé sötét alakok komya- doztak. Leültem a bárpulthoz, és elkezdtem bámészkodni. Felfigyeltem egy kiírásra: „Kérje a könyvet!” Rendeltem egy sört, és félvállról odavetettem a pincérnek: - Akkor kérném! Egy vastag fekete dossziét tett elém, amelybe celluxszal kis zacskók voltak beragasztva. Némelyikben fehér por volt, másokban barna, kemény kis darabkák. Mindegyik alá SEGÍTSÉGNYÚJTÁS NEVELÉSI GONDOKHOZ (SZÜLŐKNEK IS), ÉLETVEZETÉSI PROBLÉMÁKHOZ, KRÍZISHELYZETEKHEZ MINDEN KOROSZTÁLY RÉSZÉRE!!! ANGYALFÖLDI IFJÚSÁGI IRODA Cím: 1132 Bp., XIII. kér. Csanády utcai aluljáró (Higiénia szaküzlettel szemben) Nyitva: KEDDTŐL-PÉNTEKIG: 12-18 óra SZOMBATON: 9-13 óra Tel./Fax: 149-9367 oda volt írva a származási hely, a pontos mennyiség és az ár, amelyek közt elképesztő különbségek voltak. Tanácstalanul lapozgattam, s a hollandus udvarisan megkérdezte: „Ha nem sértem meg, először próbálkozik?” Hiába titkoltam, az arcomra volt írva a megdöbbenés. Adott egy kis zacskót, és én fizettem. Közben nyújtogattam a nyakam, hogy ellessem a többiektől, hogyan is kell ezt szívni. De a füsttől semmit sem láttam. Kimentem, és leültem egy eldugott csatorna partjára. Elővettem a kis bicskát, amivel a májkonzervet szoktuk kinyitni és elkezdtem farigcsálni a kemény darabot. Közben kibontottam egy cigarettát, és abba próbáltam besuvasztnai a levágott darabkákat. Ma már csak nevetek saját ügyetlenségemen. Szívtam egy slukkot, és vártam. Semmi! Aztán még egyszer és még egyszer... Végül már bebeszél tcm magamnak, hogy szédülök. Este elmentem a srácokkal ugyanoda. Ők jól begyakorolt mozdulattal előkapták az öngyújtót, és akkor tudtam meg, hogy ezt a darabkát meg kell olvasztani, hogy fogyasztható legyen. Szóba elegyedtem egy hollanddal, aki esténként rendszeresen leugrik törzshelyére. Ő mondta, hogy csak a hetedik, vagy nyolcadik alkalommal érzek majd valamit, makacs voltam. Addig próbálkoztam, míg végülis sikerült. Aztán már minden ment a maga útján. Itthon sem volt nehéz az anyaghoz hozzájutni. Ismerni kell néhány tutti helyet, és néhány tagot, akik egész éjszaka a rendelkezésedre állnak. Én a többiekkel ellentétben egyedül „utaztam”. Magamra zártam az ajtót, de reggelre általában összeszedtem magam. Egyre több pénzre volt szükségem, úgyhogy anyám retiküljéből kezdtem beszerezni a ráva- lót. Lopni nem mertem, ahhoz túl szigorúan neveltek. Közben a tanulást is elhanyagoltam, úgyhogy másodjára sem vettek fel az egyetemre. Akkor már minden elvesztette a jelentőségét, egész nap azon törtem a fejem, honnan szerezhetnék pénzt. Kikoptam a munkahelyemről is. Egyszer anyám rámnyitott... Ő vitt el a drogambulanciára, az ideg-elmére is. Baromi rendes fiatal orvossal akadtam össze. Türelmes volt, és nem nézett le. Könyvet írt a drogosokról, talán ezért voltam neki fontos. De most már így utólag mindegy. Rajtam segített, s ez a lényeg. Kezdetben még anyám kísért hozzá, aztán már egyedül is szívesen mentem. Azt hiszem, engem az mentett meg, hogy magányos farkas voltam, társak nélkül. V.P. 5