Angyalföld, 1990 (15. évfolyam, 1-5. szám)
1990. február / 1. szám
Műteremben Kovács Péternél A XIII. ikerületi képző- és iparművészek nagyszabású • tárlatán, amelyet a margitszigeti Thermál Szállóban rendeztek meg az elmúlt év októberében, Kovács Péter festőművész díjat kapott. De nem ez az egyetlen elismerése, többször tartották kitüntetésre érdemesnek az országos rajz- és festészeti biennálé- kon, néhány ösztöndíjban is részesült, s 1985-ben megkapta a Munkácsy-díjat. Számos egyéni kiállítása volt már itthon és külföldön, legutóbb a Vigadó Galériában mutatta be műveit. A nagy országos seregszemléken is feltűnik egy-egy nagy hatású, technikájú képe. S ha mai művészetünket külföldön akarjuk reprezentálni, az ő alkotásai nem na rád hatnak ki az összeállításból. Amikor az ember valakinek a művészetével ismerkedik — úgy gondolom, más is így van vele-, kialakul benne egy elképze- és magáról a művészről. Ko- ács Pétert kissé zárkózott, be- elé forduló, figyelő embernek :épzeltem, akit érzékenyen érin- snek a világban zajló esemé- yek, aki mélyen gondolkodik, :eresi a feleletet az örök emeri kérdésekre, aki hajlik a szo- lorúságra, de nem pesszimista, első tartása van, s hallatlan íűvészi alázattal, igényességgel olgozik. Kíváncsian vártam a alálkozást... A beszélgetés nehezen indult, gyanis kifejtette, nem tartja ér- ekesnek az ő személyét, nem zívesen beszél magáról, hiszen zért festő, hogy a papíron (er- e a sérülékeny finom anyagra dolgozik a legszívesebben) színnel, formával és vonallal valljon. Arra a kérdésemre, hogy vajon már gyermekkarától festőnek készült-e, lassan mesélni zelése, nem tudta mit csináljon, jelentkezett a Képzőművészeti Főiskolára. Szeretett rajzolni, minden képként jelent meg képzeletében, gondolta, illusztrátor lehet belőle. A felvételire úgy ment el, hogy a szakmáról semkezdett. Talán 'még a főiskolai felvételin sem gondolta igazán. mit sem tudott. A nagyhangú, már itt-ott kiállító, dolgozó kollégák között igen kicsinynek érezte magát. Az kissé növelte önbizalmát, hogy a nagymenők közül egyre többen kiestek az egymást követő rostákon, ő pedig maradt. A festő szakra vették föl, Főnyi Géza növendéke lett. A szakmai, technikai tudásért nagyon .meg kellett küzdenie. Diplomáját 1970-ben szerezte meg. Ezután rögtön hároméves Der/vouits-ösztöndíjat kapott, így volt lehetősége keresgélni, kialakítani egyéni bang— olykor befejezetlenek, szinte a határtalan térben léteznek. Teljesen befelé fordulnak, arcuk alig van, de ez nem is fontos, az a lényeges, amit éreznek, ami bennük végbemegy, ahogy az őket ért hatások, benyomások szubjektumuk szűrőjén át kivetítődnek. Hogy mit ábrázolnak? Ne próbáljunk erőszakoltan konkrét tartalmakat 'belemagyarázni. Csak nézzük csöndben, hosszan, hagyjuk hatni a képet, s csakhamar kon/taktusba kerülünk vele. Kovács Péter azt tudja megjeleníteni, amit legbelül érzünk, amit nem lehet szavakba önteni. A képek úgy jelennek meg, mint amikor az este csendjében végighullámzik rajtunk minden, amit átéltünk, amit gondolunk, érzünk. A kép kicsit homályos, az egymásnatorlódó hogy művész lesz belőle. Igaz. kicsi korában órákig el volt a firkálással, rajzolgatással. A mamája örült, hogy ilyen jó gyerek, nincs vele gond. (Lehet, már innen eredeztethető befelé- fordulása.) Az első elismerést a gimnáziumban kapta, amikor egy pályázaton harmadik lett, sósak azok az iskolatársai előzték meg, akik már hosszabb ideje tanultak neves művészeknél. A jövőről nem volt határozott elképját. Először Kondor befolyása alól kellett megszabadulnia. Mindig is szükségét érezte a vonalnak, de a színek is vonzották. Egy időben próbálkozott a tarkasággal, de a finom, puha pasztell árnyalatok közelebb álltak egyéniségéhez. A festés mellett kezdettől fogva illusztrátonként is dolgozott a Móra Kiadónál. A kétgyermekes családapának a megélhetésbe is gondolnia kellett. Sok szép feladatot oldott meg, némelyik igazi örömet jelentett számára, de mindig úgy érezte, ez két külön terület, s az utóbbi időben egyre nehezebb volt az egyikről átállnia a másikra, így az illusztrálást abbahagyta. Milyenné is ért Kovács Péter művészete? Nagyon szuggesztív- vá, annak ellenére, hogy színen visszafogottak, halk pasztellek, figurái — csupasz emberalakok emlékek néha összékuszálódnak, van, ami nagyobb hangsúlyt kap, van, ami a semmibe vész. A festményeken a fő hangsúlyt talán a szorongás, a testi- lelki szenvedés, a görcsös tenni- akarás, az egyedüllétből való kitörni vágyás, az embert szorító sokféle kötöttség, gátlás kapja, de a puha, meleg, bársonyos, felfel ragyogó színekben ott munkál az oly ritka öröm, boldogság igézete, az ezüstös csillogásban az emberi tartás, .tisztaság, erkölcs, a biztató zöldessárgákban a remény. Megrázóan drámai képeket fest Kovács Péter, de valami végtelen tisztaság, emberiesség árad teremtményeiből, valami belülről fakadó fény világítja meg testüket, s 'az *első megrendülés után ez a sejtelmes ragyogás egy boldogabb létezés reményét lop ja belénk is. Aba ANGYALFÖLD 7
