Angyalföld, 1990 (15. évfolyam, 1-5. szám)
1990. február / 1. szám
Beszélgetés ifj. Marosán Györggyel — Köztudomású önről, hogy egy bizonyos ideig kormány- szóvivőként tevékenykedett. Hasonlóképpen köztudott az is, hogy egy ponton abbahagyta. Nem volna célszerű ennek ismert körülményeit újra föleleveníteni. Pusztán azért utalok erre, hogy megkérdezzem: Nem csalódott-e a politizálásban? — Egyértelműen válaszolhatok, nem csalódtam. Ugyanis megközelítő pontossággal tudtam, mi vár rám. S körülbelül azt is kaptam, amire számítottam. Sem a sajtó, sem az emberek részéről nem volt negatív visszhangja. Sőt, a sajtóval kifejezetten — ahogy mondani szokták — korrekt volt a kapcsolatom. De elérkezett egy olyan pillanat, amely után — az én értékrendem szerint — föl kellett állni. Azt fogadtam meg, írnég mielőtt elvállaltam volna, hogy addig leszek szóvivő, amíg a szavahihetőségemet megtarthatom. És amikor ez bármilyen körülmény folytán megkérdőjeleződik, vagy azért, mert esetleg valótlant állítottam, vagy azért, mert rákényszerítettek erre ... Nos, akkor az ember föláll, és azt mondja, köszönöm! Én egy kicsit erkölcsi alapon politizálok és cselekszem ... — ... A bevezető kérdésben valójában erre a problémára szándékoztam célozni. Hogy tudniillik a politika és a morál elszakadása, elszakítása egymástól, egy korábbi korszak torzítása, manipulációja, mondjuk ki: hazugsága volt. — Magam is úgy gondolom, hogy semmiképp sem szakíthatok el egymástól. Politikát csinálni mindig csak egy meghatározott etikai alapállásból szabad és kell. Vannak ugyanis alapelvek, melyekből engedni már nem lehet. Az etikai meggyőződés — kinek a magáé — a legkülönbözőbb eszmerendszerre épülhet: lehet valaki konzervatív, lehet libe-. rális, és lehet, mint jómagam szocialista. Közbevetőleg, akárhogyan is minősítsék az én apámat, ő rendelkezett ezzel a fajta szilárd értékrendre épülő politikai erköl- csiséggel. Ezt kizárólag azért hozom fel példaként, mert tulajdonképpen ezt ültette belém is. Jóllehet én, úgymond pragmatista beállítottságú vagyok, de pragmatizmusom mögött — azt hiszem, legalábbis — vannak bizonyos etikai elvek, erkölcsi útmutatók, melyeket soha és semmikor nem hágok át. Kicsit félek ezeket megnevezni, annál is inkább, hisz’ olyan alapértékekről van szó, .mint a becsület, az igazságosság, a közösség szolgálata. — Marosán úr, a mostani belpolitikai helyzetben — minden bizonnyal a választásokig így is marad — egy bizonyos interregnum állapot jellemző. Olyan értelemben is, hogy mindenki a maga belső, mozgalmi, vagy egyenesen pártszabályai szerint politizál... — ... Most tudjuk meg, milyenek is az emberek valójában .. .• — Tételezzük föl, hogy megválasztják. össze tudja majd egyeztetni — hisz nyilván az MSZP-t, mint pártot, mint politikai gondolkodásmódot képviseli —, s ha már az előbb etikáról beszéltünk, egyszersmind saját magát is. Nem lehetséges, hogy még egyszer konfliktushelyzetbe kerül? — Végül is most azt kérdezi: „Na, Marosán úr, ha magát — ne adj’ isten — megválasztják, akkor maga kit fog képviselni? Az embereket-e vagy a pártját?" Namármost, kialakul majd remélhetően egy normális polgári parlament, a megfelelő „játékszabályokkal”. Ahol is, a politikai spektrumnak megfe’elően különböző pártok foglalnak helyet, pártfrakciók csatároznak egymással. (Parlamenti frakciókra gondolok itt természetesen.) És most jön a lényeg, ezeket a bizonyos pártfrakciókat, kemény, belső szabályok kötik. Ugyanakkor szeretném itt elmondani, azt, amit az emberek általában nem nagyon hisznek el — nem előzmény nélkül persze —, hogy jelenleg az MSZP, a belső működése szerinti legdemokratikusabb párt. Ez hihetetlennek tűnik, mégis így van. Nevezetesen azért, mert hihetetlen széles lehetőséget ad, hogy valaki saját elveivel egyezően politizáljon. Tehát a politikai azonosulás széles skáláját kínálja. És ne legyenek illúzióink... Nyugaton egy szociáldemokrata pártban, bolsevik értelemben vett pártfegyelem természetesen nincs, ám a frakciófegyelem annál nagyobb. Minden normális párt a megválasztás napján aláírat egy nyilatkozatot a képviselővel, mely körülbelül így szól: „Én, XY, ezúton jelentem be, hogy képviselőségemről lemondok ... aláírás, és — dátum nincs! Ez egy bianco nyilatkozat. S ha valaki rendszeresen a pártja ellen szavaz, akkor bizony könyörtelenül visszahívják. — Megkérdezhetem, mióta angyalföldi lakos? — Pontosan tíz éve. 1979. december 22-én költöztünk a kerületbe. Még arra is emlékszem, majdhogynem „egy ingben” költöztünk Óbudáról, s csak másnap jött a hideg. Szerencsésnek mondhatom magam, hisz’ mikor én fiatal voltam, a mainál viszonylag könnyebben lehetett még szövetkezeti lakáshoz jutni. Ügy is mondhatom, hogy a „második gyereknél” költöztünk Angyalföldire, a Kárpát utcába. — Kialakulhatott ezen idő alatt valamilyen azonosság érzése, otthonosságtudata a lakóhelyével? — Ha a kerület egészére vonatkozik kérdése, nos, ezt nagyképűség volna mondanom, de a közvetlen környezetemhez — mindenképpen. Jártamban-fceltemben valamennyire megismertem Angyalföldet, a húgom például itt gimnáziumi igazgató, s ezen túl barátaim is laknak a kerületben. Nagyon szeretem azt a részt, ahol lakom. Rendesek az emberek, jóban vagyunk velük ... Különösen tavasszal, reggelenként öröm végigmenni a Duna-parton. Kivált hazamenőben,, amikor szemből süt a nap ... — Mostani politikai halmazállapota milyen? Szándékosan használom ezt a talán meglepő fordulatot, s nem a megszokott „közérzet” kifejezést, mert a jelenlegi konstellációban ezt pontosabbnak érzem. — Eljutottunk abba a stádiumba, hogy mindenki azt mondja: ő már akkor megmondta! Én szinte félék erre hivatkozni. Szeretném elmondani, hogy bizony nem mindig voltak olyan nézeteim, amiket most vallók, a folyamat valahol a ’70-es évek második felétől indult el. Nagy hatással volt rám ugyanis, mikor ez idő tájt hozzánk járt Lukács György, Heller Ágnes és Fehér Ferenc ... — ... Az egyetemre? — Nem, nem, haza, a papámhoz. Tulajdonképpen, minden kockázat nélkül mondhatom, az ő hatásukra — de különösen Heller hatására jutottam el a radikális reformok szükségességének gondolatához, írtam is néhány tanulmányt a modellválságról, ám ezek csak sakkal később jelenhették meg. Elfogadtam a többpártrendszer szükségességét, a piacgazdaságot stb. Summa summárum, szakítottam — most már múlt időben beszélhetünk róla — a struktúrával. Röviden: ami történik, végül is úgy történik, ahogy gondoltam. Az MSZP tagja vagyok és föl is vállalom ezt a pártot. Hisz akárhogyan is, én szocialista vagyok. — Melyek a baloldaliságnak azon ismérvei, amelyekre egy szocialista politikai magatartásformát — etikai alapo" is —föl lehet építeni? — Én ugyanúgy, mint mások, szinte kizárólag csak olyan magától értetődő elemeket tudok felsorolni, s < zeket a baloldalisággal lényegileg egyöef artozónak érzem: tolerancia, demokratizmus. Az individualizmus és közösségiség összefüggésében, a közösséget, a szolidaritást értéknél, tekintem. S azit végül is, hogy azok mellett kell kiállni, akik gyengék, akik szegények, akik ilyen-olyan módon hátrányos helyzetűek. Hangsúlyozom, hogy ez bizonyos területeken nem is mindig erény. Van ugyanis logikája annak, hogy az egyén, az individuum, a vállalkozás, a kreativitás lesz meghatározó. Hogy, kövesd a saját, egyéni céljaidat, mert az a jó... Tovább folytatva: a teljesítménykényszerben is valóságos ésszerűség rejlik. Az az érdekes, hogy a mostani politikai irányzatok között, gazdaságpolitikai programjukat tekintve nem minőségi, csupán mennyiségi, aránybeli eltérések vannak. Ügy gondolom, hogy Magyarországon kell lennie baloldali centrumnak. Miint amilyen a Nyugatnémet Szociáldemokrata Párt, de mondhatnám a franciát, vagy a svédet, vagy a spanyolt is. Nem lehet ugyanis egyszerre ígérni tiszta piacgazdaságot, és ugyanakkor szociális gondoskodást. Nekem az a legnagyobb gondom, hogy ha kiállók, semmiképpen sem ígérhetek meg egymással hom- lokegyenes ellenkező dolgokat, még ha nagyon is hatásos volna ez. Nem akarok demagóg lenni. Racionálisan próbálok érvelni. Egyszersmind vállalnom kell ezt a hendikepet — noha hitem szerint egy megváltozott pártot képviselek —, mégis a múlt kísért minket. Ügy gondolom, hogy érdeke az országnak, hogy a szocialista párt viszonylag erősen kerüljön ki a választási küzdelemből, hisz könnyen lehetséges, hogy ellenzékibe kerül, s ákkor már — a politikai logikából következően — mindenkinek inkább az lesz az érdeke, hogy az ellenzéket erősítse. — Végezetül egy obligátnak tűnő kérdés: optimista vagy pesszimista? — Hát igen, hagyományosan azt szokták erre válaszolni, sem egyik, sem másik, hanem REALISTA. Számomra a politika olyan, mint másnak a szerelem. Megválasztásomat kétesélyesnek ítélem meg. Mindazonáltal azt gondolom, hogy nem volna érdemes mondjuk 5% többlatszava- zatért eladni magam... Mihaiicza Tamás ANGYALFÖLD 3
