Angyalföld, 1990 (15. évfolyam, 1-5. szám)

1990. február / 2. szám

állításaival bejárta a világot. Docens, oktat, újságot szerkeszt, közéleti tevé­kenységet folytat. 20. sz. választókerület: Beke Kata. Író. ötgyermekes családban nőtt fel. Az állampárt eltiltotta az egyetemtől, sor­vasztó munkák után mégis megszerez­te tanári diplomáját. A nevelés csőd­jét feltáró könyve: „Jelentés a kontra- szelekcióról” forradalmat robbantott ki az oktatásügyben. A közügyeknek él. Jelöltjeink elkötelezettek a kisembe­rek gondjainak képviseletére, és meg­oldására. Eddigi közéleti tevékenysé­gük, a munkájukat jól ismerő MDF- szervezetben titkos szavazáson történt kiválasztásuk biztosíték arra, hogy a legrátermettebbek kerültek jelölésre. Végül a Bajcsy-Zsilinszky Társaság­gal való együttműködésünkről. Ez a .ki­csi, alig 600 fős mozgalom a magyar kultúra ápolását, értékes hagyományai­nak tudatosítását tűzte célként maga elé. Nem kíván önálló pártként indul­ni, a választás során a Magyar Demok­rata Fórumot támogatja. A Bajcsy-Zsilinszky Társaság és az MDF közös közleménye Münnich Ferenc Társaság Gondolatok szavazás előtt A választási küzdelem célegyenesé­ben, finisében vagyunk, most már csak azt lenne jó tudni, kikre is szavaz­zunk? A propaganda-kampány a tető­fokára hágott, egy igazi amerikai típu­sú választási harc részesei vagyunk. A szavak, a plakátok, a tömegtájékozta­tási eszközök háborújában mindenféle fegyvert — tisztességes és tisztességte­len eszközt — alkalmaztak már. Min­denki a maga igazát hirdeti, mások „hazugságát” cáfolja. Ki-ki a maga ér­dekei szerint szidja vagy dicséri a je­lölteket. A pártok ígérgetnek, a jelöltek fogadkoznak. Az elmúlt negyven év minden eredményét letagadták már. Tízmillió ember egész életének erőfe­szítéseit nyilvánítják hiábavalónak, örömeiket, sikereiket, eredményeiket tagadják le. A nemzedékek egész sorá­nak alkotásait akarják a történelem szemétdombjára hajítani. A jövő még csak ígéret, a holnap pedig csak áldo­zatvállalás. Az állampolgár csak áll, kapkodja a fejét, nem tudja, kinek, mit higgyen. Nem csoda, ha a tettének kö­vetkezményeiért is felelősséget érző ember jól meggondolja, kikre is adja le a voksát. Napjainkban sokan „igazi próféta­ként” vagy „megtért bárányként” sze­retnének felkapaszkodni a politikai élet színpadára. Vannak, akik sok évtizedes ellenzéki múltra hivatkoznak, mások szabadságról, demokráciáról, európai­ságról szónokolnak, és köziben a politi­kai erkölcs elemi szabályait is lábbal tiporva „zsidóznak”, „rabló kommunis- táznak”, „fasisztáznak”, és „cigányoz- nak”. A múlt hibái, bűnei féktelen in­dulatokat, gyűlöletet szabadítanak fel. Ismeretlen — sokszor külföldi — forrá­sokból származó dollármilliók vándo­rolnak különböző politikai csoportok titkos kasszáiba, amelyből a választási fkg^ajlf 51^ kampányt finanszírozzák. Keresni kell a mostani sorsfordulós döntéshez méltó európai mércével is megmérhető politi­kai személyiséget. A szavazáskor jól kell mérlegelni, mert nőm a választási propaganda hangereje, indulatossága, a plakátok színessége és tömege, nem a tv- és rádióadások száma, nem a bér- tolnokok szép szavai határozzák meg, hogy a képviselő vagy a tanácstag mit fog tenni, hanem a cselekedeteit meg­határozó érdekek. Ha a külföldi „hata­lom” fizette a zenészt, ő fogja megha­tározni azt is, hogy mit „muzsikálja­nak”, ha a különlegesen magas jövede­lemre pályázó vállalkozók, spekulánsok juttatják „bársonyszékhez” a jelöltet, az biztos, hogy az illető nem a dolgo­zók érdekei szerint fog cselekedni. A mai zavaros — sőt egyes politikai körök által tudatosan összekuszált — helyzetben a felelős szavazáshoz sok mindent át kell gondolni. Itt, Kö- zép-Kelet-Európában oly sok min­den történik. A szomszédos álla­mokban polgárháborús állapot, véres sortüzek kísérik az átalakulást. Eddig csak a mi hazánk kerülte el a mérhe­tetlen áldozatokat követelő összeütközé­seket, csak nálunk nem folyt még vér az utcákon. Elgondolkodtató, melyik poli­tikai erő bontakoztatta ki a békés át­menetet, kik küzdenek legkövetkezete­sebben, történelmi felelősséggel azért, hogy véres konfliktus nélkül oldjuk meg azt. Azok-e, akik a külső nagyha­talmi nyomás ellenére is megkezdték a sztálinista, államszocialista rendszer felszámolását és következetesen küzde­nek az új szabad, demokratikus rend­szer kiépítéséért, vagy pedig azok-e, akik az MSZMP által szabaddá tett társadalmi légkörben előbújtak a hall­gatásiból, vagy akik önző célokkal gyor san átálltak volt ellenfeleik oldalára és most útszéli hangon pocskondiázzák az átalakítást kezdeményező és megvaló­sító MSZMP-t? Kik küzdenek őszintén a nép érdekeiért, azok-e, akik a de­mokrácia, a békés átmenet biztosítá­sára be akarják vonni a hatalomba, a kormányzásiba az ellenzékiben lévő erő­ket, a lehetőségek tisztázása, a problé­mák megoldása érdekében a „nemzeti kerékasztalnál” megállapodásokat köt velük, és ezek szellemében cselekszik, vagy pedig azok-e, akik sorozatos pro­vokációkkal, társadalmi ütköztetésekkel élezik a belpolitikai helyzetet, az általuk is aláírt egyezségeket nap mint nap megszegik, arra spekulálnak, hogy funkcionális csődbe juttassák a társa­dalmi és közéletet. Úgy gondolkodnak, hogy minél rosszabb a népnek, annál nagyobb a zűrzavar, annál nagyobb az esélyük a hatalomátvételre. Nem ér­dekli őket a nép baja, csak a hatalmat megszerezhessék, még az sem fontos a számukra, hogy az átmenet békés lesz-e? Szűk pártpolitikai érdekek ve­zérlik tetteiket, nem a nép nyugal­máért érzett felelősség. Végiggondolandó, hogy melyik poli­tikai erő cselekszik a nemzet érdeké­ben, az-e amely az átmenet rendkívül nehéz körülményei között a múltban el­követett hibák kijavítása és a jövő ér­dekében vállalja a kormányzás felelős­ségét, vagy pedig az-e, amely akadá­lyozza e munkát, csak a népszerűtlen feladatok végrehajtásában támogatja a kormányt. Ha hazatér a külföldön ki­képzett káderük, azonnal „helyet akar­nak csinálni neki”, ezért kormányvál­ságot provokálnak, vagy a külföldi ál­lamfő látogatásakor arra bíztatják a vendéget, hogy ne adjon segélyt, köl­csönt hazánknak, és így tovább. Mindennél fontosabb azonban, hogy történelmi mélységben gondoljuk végig szavazatunk következményeit. Száza­dunk első felében a hatalmon lévő úri osztályok kétszer is a magyarság érde­keivel ellentétes háborúba sodorták az országot. A második világháborúban közel egymillió magyar pusztult el , és romba dőlt az ország. A hazánkat há­borús vereségbe, nemzetgyalázatba ta­szító urak akkor azt mondták: „nem ér­demes e hazában élni, mert ötven évig itt úgy sem lesz semmi”. Akkor a nagy­apák és apák dolgos nemzedéke a tíz körmével, éhezve, fázva, kaparta ki az országot a romok alól. Áldozatokat is vállalva tették dolgukat, mert maguk­nak építették, ök ezzel fizették meg a haza „árát”. Mostanában sokat beszél­nek arról, „áldozatokat kell hozni, meg kell fizetni a múlt hibáinak árát”. KI fizessen, kinek és miért? Most a fiakés az unokák nemzedéke azt fizesse meg, hogy visszaadják az országot az ötven évvel ezelőtti urainak? Azért hozzon áldozatokat a nép, hogy az utcára te­gyék a dolgozót a gyárak új tulajdono­sai, hogy ismét a létbizonytalanságba kerüljön a munkás? Még csak két éve van beleszólásuk a politikába a társa­dalmi rendszer váltását követelő erők­nek, de a dolgozók máris a saját bőrü­kön érzik annak az új rendszernek az előlegét. Máris fizeti a rendszerváltás árát adókban éppúgy, mint a közért­ben. Q fizet, a spekulánsok meg gazda­godnak. A Rózsadombon már nem a volt politikai elit villáit építik, a Bala- ton-part már nem a szakszervezeti üdülők örömétől hangos, nem a mun­kások hordanak ki a bécsi üzletekbe, a francia meg spanyol tengerpartra, az isztambuli bazárba évente öt-hatmil- liárd dollárnyi valutát. Már az új rend jövendő elitje kezdte el sütögetni a pe­csenyéjét. A dolgozó számára nincs visszaút az államszocializmushoz, de nem úgy akar előremenekülni, hogy mindent elveszítsen. Az „úri huncutság” novemberben már megmutatta, hogyan lehet kétmil­lió szavazattal ötmillióval szemben is választási győzelmet aratni, hogy lehet a néppel eldöntetni, hogy fontos kérdé­sekben ne dönthessen. Most úgy dönt­sünk, azokra a jelöltekre adjuk szava­zatunkat, akik a nép érdekében dolgoz­nak, akikkel együtt képesek leszünk egy olyan demokratikus rendszer ki­építésére, amely ha áldozatokat is kér az állampolgároktól, azt nem azért Ké­ri, hogy egyesek meggazdagodjanak, míg mások elszegényednek, hogy az új elit számára jó életet biztosítsanak, amíg a dolgozók nyomorognak. Munka! Megélhetés! Szabadság! Biz­tonság! Ezek a mi jelszavaink, ezekért küzdünk. Szabad Demokraták Szövetsége A Szabad Demioknaiták Szövetsége a Kádár-rendszer demokratikus ellenzé-

Next

/
Thumbnails
Contents