Angyalföld, 1989 (14. évfolyam, 1-5. szám)

1989. október / 4. szám

Segíteni, hogy tanulhassanak Történetünk 1987-ben kez­dődött. Színhely a XIII. Kerü­leti Tanács művelődési, ifjúsá­gi és sportosztálya. A „fősze­replő” százezer forint és az adományozó, aki ekkor még háttérben akart maradni. Miről is van szó? Valaki a nyolcadik osztályt elvégzett, a kerületi középiskolákban to­vábbtanulni szándékozó, hát­rányos helyzetű gyerekek szá­mára alapítványt kívánt lét­rehozni. Természetesen a hát­rányos helyzet önmagában nem „elég”, egy vagy több tantárgyból kimagasló ered­ményt kell elérni. Jó képessé­gű gyerekeknek szánta tehát a százezer forint éves kama­tát. A tanulók személyére az általános iskolák nevelőtestü­lete tehet javaslatot. A kerü­let tizenhét általános iskolá­jából harmincegy tanulót ta­láltak jutalmazásra méltónak. Az elbírálásban részt vett a művelődési, ifjúsági és sport­osztály vezetője, a Pedagógiai Kabinet vezetője, az igazga­tói munkaközösség vezetője, a kerületi gyermekvédelmi mun­kaközösség vezetője, a kerü­leti osztályfőnöki munkakö­zösség vezetője, a szociális, egészségügyi és gyámügyi osz­tály gyámügyi csoportvezetője. Nem volt könnyű dolgunk — mesélik a tanácsban —, hiszen általános iskoláink ta­nulóinak kilenc-tíz százaléka hátrányos helyzetű, és sokan közülük jó képességűek, szor­galmasak. Az alapítvány kamatából elsőként szeptemberben né­gyen részesültek. Tanulmányi előmenetelük az általános is­kolában kimagasló volt, kü­lönböző kerületi és országos versenyek díjazottal voltak. Hátrányos helyzetük abból adódik, hogy édesanyjuk egyedül neveli őket két-három testvér melllett, vagy nem csonka családban élnek, ám­de a szülők öt (!) kiskorú gyermeket iskoláztatnak. Ün­nepélyes keretek között kap­ták meg a pénzt, a hátrányos helyzetükről nem beszélve, elsősorban az iskolában elért kiváló teljesítményeiket mél­tatták. S az átadásnál végre megismerhettük az adományo­zót is, Szabó Jánosné, nyug­díjas munkásasszonyt. Azt hittem, megtört, agyon­hajszolt, agyondolgozott, tö­pörödött munkásasszonnyal fogok találkozni. Igaz, töré­keny, de munkára, tettrekész, korát meghazudtolóan fürge. Szerény és zárkózott, de nem az az elérzékenyülős, köny- nyeit törölgető fajta. — Én igazán nyomorultul éltem — kezdi faggatásomra. — Nincs erről mit mesélni. Mai kifejezéssel élve hátrá­nyos helyzetű voltam. A .,ró­zsabokorban” jöttem a világ­ra. Hányódtam ide-oda, ne­veltek apácák és nem igazán apácák .. . Azt hallottam tő­lük, nagy az én bűnöm, az anyám tetteiért is nekem kell vezekelnem. Én elhittem, és szenvedtem. Később Irma né­nihez kerültem, aki varrónő volt. Más társaság, másmilyen emberek. Ott kezdett a sze­mem kinyílni a világra. Ir­ma néni zsidó volt, rendkívüli jó ember. Arra is figyelt, hogy nekem azért karácsonykor le­gyen fenyőfám. Talán egyszer írnom kellene Irma néniről, az emberségéről... Gondolatai csaponganak, már két gyerekéről beszél, a fiáról és a kislányáról, akiket egyedül nevelt fel. Miattuk hagyta ott a szakmáját, a var- rónőséget, olyan, munkahelyet keresett, ahol bölcsőde is van. így jutott el a Telefongyárba, onnan ment harminc év után nyugdíjba. Kérdésemre, hogy milyen alkalomból kapta a Szocialista Hazáért kitünte­tést — mosolyog — „csillag- hullás mindig volt” — mond­ta. Társadalmi munkában könyvterjesztéssel is foglalko­zott a kerületi Thälmann Ut­cai Iskolában a lányokat poli­technika órán varrni tanítot­ta. Hogy megtakarított pénzét miért erre az alapítványra fordította, egyszerű a válasz: — A két gyermeket már út­jára bocsátottam, unokáim felnőttek. Ügy gondoltam, másnak is kell, hogy jusson. Olyan hátrányos helyzetű gye­rekeknek, amilyen én voltam. Hadd tanuljanak! Mintha egy kis csekélység volna az egész, már is másról kezd beszél­ni ... Arról, hogyan lehetne a kerület idős, elesett nyugdí­jasain segíteni. — Mert tudja — folytatja — nemcsak a kis nyugdíj az oka, hogy néme­lyikük olyan borzalmasan néz ki, s olyan elhanyagolt. Egye­dül maradt, özvegy, nincs senkije, aki elláthatná, idege­nektől pedig szégyell segítsé­get kérni. Persze ismerek olyan idős embert is, akinek a nyugdíj napján megjelenik egyetlen édes gyermeke, ma­gához veszi a pénzt, aztán egész hónapban nem nyitja rá az ajtót... Visszakanyarodva az alapít­ványhoz, Szabó Jánosné nyi­tottá teszi mindenki számára, ezért várja magánszemélyek, intézmények, vállalatok je­lentkezését, akik az alapösz- szeghez hozzátennének, hogy minél több nyolcadik osztályt végzett jó képességű, angyal­földi gyerek tanulhasson to­vább a középiskolákban. Szilágyi Ágnes ' fi nagtpnéltóságú m. kir. pőnzflggminister úrnak 903. éui július hő 7-őn kelt 52,871 903. számú magas rendeleiéoel a Budájies:; Sütőraunkások Ouképző- monkakOziKtítő Cgglelének a rnunKflnéisKüisi muriKásoK seQfLyflhflPDfi hadOra engedélyezett tárggsorsjátél ra. Budapest, 1903. július hő ül-én. főnyeremény 5000 kor. fi iúzás oisszaooohat- larnl 1904 május hó 12-ón Jog megtartatni a tikOldört kormáng- biiros jelenlétéhen. \\\ ÍP1'ÓRA 50 flliliéR. Szegénység tegnap és ma Érdekes és meglehetősen szomorú feljegyzéseket tartal­mazó kis füzetke érkezett az Angyalföldi Helytörténeti Gyűjteménybe. Küldője Patek Alajos 73 éves nyugdíjas, aki 1952 óta, bölcs előrelátással őrizte a saját maga által vé­kony spárgával összefűzött pa­pírlapokat. Patek bácsi 1937-ben mint szellemi szükségmunkás a VI. Kerületi Elöljáróság megbízá­sából rendszeresen felkereste az angyalföldi nyomortanyák lakóit. Feljegyezte adataikat, hogy a nincstelenségben ten­gődök segélyhez (ingyenke­nyérhez, -tejhez, olykor sze­rény ebédhez, vagy csekély pénzösszeghez) jussanak. így vezetett el az akkor még fia­tal, „elöljárósági helyzetfel­mérő” útja a harmincas évek végén a tripoliszi szegények­hez. a Petneházy utcába és környékére. Az emberi szen­vedés leírhatatlan példáival találkozott a Frangepári utca nyomortelepein. A kamrala­kásokban szalmazsákon fe­küdtek a nyomor számkive­tettjei. Ki vesebajban szén-, vedett, ki pedig gyomorbeteg volt. Egyik szülőnek a lánya szervi szívbajjal feküdt ott­hon, mert nem fogadták be a kórházba. Volt, aki asztmája miatt nem tudott dolgozni. Legtöbbjüknek Damoklész- kardként függött feje felett a kilakoltatás veszélye. Néme­lyek ínségmunkán tengődtek, és így legfeljebb hat pengő heti fizetéshez jutottak. Ne­vetséges összeg voílt ez, hiszen az egy szobáért járó lakbér az esetek többségében IS* pengő körül mozgott. Nem csoda, hogy sokan rettegtek a lak­bérhátralék nyomasztó súlyá­tól. Tóth Gyuláné nyugdíjas házmestert az Idősek Balzac Utcai Klubjában pár nappal ezelőtt a régi életről faggat­tam. — Jól emlékszem, hogyan vergődtünk a harmincas évek­ben — mondta a rokonszen­ves, életvidám asszony —, hi­szen a szüleim gyakran vol­tak munka nélkül. Később sem alakult valami rózsásan a helyzetünk. Édesapámat he­tenként csak három napra al­kalmazták a Müller-féle Asz­talosgyárban, utána- meg ,.k': zeccölték”. Tudja, mit jelen­tett ez? Űjra munka nélkül maradt. Mi gyerekek pedig napjában legfeljebb csak hé­jában főtt krumplit ehettünk Többre ugyanis nem futott-. — Mondana valamit mai helyzetéről? — Nem bánom. Havonta 3800 forint a nyugdíjam. Eb­ből lejön a rezsi, ezer forint. A fennmaradó pénzösszegből nem tudnék megélni, ha a XIII. Kerületi Tanács' szociális osztálya nem támogatna. Itt az idősek klubjában naponta öt forintért ebédet és uzson­nát kapok. New.i lehet a régi nyomort a mai helyzettel ösz- szehasonlítani. Ez igaz. Az utóbbi megá’í~ pítás mégsem nyugtat meg. Motoszkál bennem az aggasz­tó kérdés: az infláció fokozó­dásával lépést tud-e tartani a jövőben a rászorultak állami támogatása? Az elszegényedés jelenkori üteme ugyanis sem­mi jót nem ígér. Dr. Dömötör Ákos 8 ANGYALFÖLD

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents