Angyalföld, 1980 (5. évfolyam, 1-3. szám)
1980. május / 2. szám
ANGYALFÖLDÖN KEZDTE Papp László „filléres emlékei” Nagy feladatot vállal magára, aki manapság Papp Lászlóval, egykori háromszoros ökölvívó olimpiai bajnokunkkal, a jelenlegi szövetségi kapitánynyal akar interjút készíteni. Nem mintha nem vállalna; erről szó slincs, sőt, ellenkezőleg, rendkívül szívélyes. Csak hát ideje nincs. Versenyek, edzőtábor, egyéb kötelezettségek. Mit tehet ilyen esetben az ember? Megjelenik kéretlenül- hivatlanul a riportalany lakásán. Szorult helyzetemben én is ezt az utat választottam. Ökölvívás a képernyőn Éjnek évadján zavartam föl Papp Lászlót budai lakásán, ö viszont sokkal rutinosabb annál, hogy az ilyen trükkök- nek beugorjon; bár készségesen invitált, hellyel is kínált, beszélgetésünk azonban egy új időpont rögzítésére korlátozódott. Utam azonban semmiképp sem nevezhető feleslegesnek: láthattam a falon azt a három diplomát, amelyet az olimpiai bajnoki címek elnyeréséért kapott Londonban, Helsinkiben és Melboume-ben. És minő véletlen: a televízióban is éppen Papp*Lacit dicsérték. No, nem a magyar adáson, hanem a pozsonyi tévé kettes programjában. A Stevenson—Lévai mérkőzést mutatták be felvételről, ama bizonyos összecsapást, amelyen Lévai a harmadik menet utolsó másodpercéig győzelemre állt, akkor azonban a kubaiak kétszeres olimpiai-bajnoka kihasználta Lévai fáradtságát és kiütötte. A kommentátor persze hosz- szasan ecsetelte, milyen nagy dolog van készülőben, s az éppen csak elmaradt világsiker, első számú kovácsa Papp László lett volna ... Ilyenkor persze —, ha ökölvívás szerepel a televízió műsorán — lehetetlen szót váltani Papp Lászlóval. Szeme a képernyőre tapad, s mintha csak élőadás lenne, nem is tudná, mit hoz a következő másodperc — úgy szurkol. — Ne menj már bele a bunyóba — mondja teljes beleéléssel, s csak akkor fordul újra felém, amikor Lévai kissé vérezve a sarokba tántorog. — Mondtam neki akkor is, hogy okosan ossza be az erejét, az utolsó menetben próbáljon meg eltáncolni, mert ha elfárad, Stevenson kiüti. De annyira felpaprikázódott attól a tudattól, hogy legyőzheti a kubait, hogy nem bírt megállni. És ez lett a veszte. Már-már úgy éreztem: ez a kellő lélektani pillanat a beszélgetés folytatására, de Papp újra a naptárja fölé hajolt, s még egyszer megerősítette a másnapi rendevút: a Szabadság-hegyen, az OTSH sítáborában, az ökölvívók felkészülési helyén. Eleinte mindig elverték... Másnap a megadott helyen, de a megadott időnél valamivel korábban érkeztem. És ez volt a szerencsém. Mert Papp Laci már távozóban volt. — Közbejött valami — mentegetőzött. — De ha már itt van... vagy nem tudnánk máskor? — Nem, nem — szögeztem le gyorsan. — Rövid leszek. — Hát akkor gyerünk — egyezett bele lemondóan, órájára pillantva. — Miről ás van szó? — Tudja, ez az írás az Angyalföld című lapba készül, s szeretnénk, ha most elsősorban angyalföldi emlékeiről beszélne ... — Igen, igen, Angyalföld — mélázott el a múltba. — Egészen kis srác voltam még, más idők járták akkoriban mint most. Ugye a háború előtt, alatt... Jaj, hányszor elvertek ... — Mint bokszolót? — No, nem. Csak úgy. Az utcán, vagy foci közben. A Fóti úton laktunk, s volt ott egy nagy grund (az sincs már meg) a Sdhlick vasgyár mellett. Szóval odajártunk focizni. És mint a kölykök legtöbbjének, nekem is a labda volt a mindenem. Csak hát állandóan elveritek. Ha elvettem a labdát a nagyobbaktól, azért, ha rosszul passzoltam — azért. Ha nem volt iskola — mert onnan nem nagyon lógtam, még ha a tanulással hadilábon is álltam —, egész nap kinn voltunk a grundon, s egy nap legalább ötször elagyabugyáltak. ...aztán megunta — Gondolhatja: 'kicsit untam már. Miért verjenek el engem állandóan — kérdeztem magamtól. Na, majd elbánok veletek, gondoltam, és jelentkeztem a Levente utcai ökölvívó szakosztályban bokszoló- nak. Csakhogy, akkor az sem úgy ment, mint ma, hogy éveiknek kell eltelni, míg igazán komolyan leállhat valaki bokszolni. Nem: azonnal a szorító- ba küldték. Gondolták, ha valaki az első néhány pofon után újra visszajön — abból ökölvívó lesz. — Mondanom sem kell: az első alkalommal úgy elvertek, mint szódás a lovát. Dehogy mentem én vissza, bolond vagyak én, hogy agyonveressem magam? Így aztán maradt a foci és a sok-sok pofon a pályán, meg az utcán. De akkor már jobban zavart, ha megvertek, különösen akkor, amikor teljesen érthetetlenül tet- ítélk. Megint jelentkeztem bokszolni, de most már a Budapesti Vasutasnál. Ott más volt az iskola; megtanítottak arra, amit edzőként én is oktatok: a nemvisszaütés művészetéire. Mert ahhoz kell erő és ész, hogy az ember — iskolázott ökölvívóként — elkerülje, kivédje a balhékat. Pedig ekkoriban már a haverok is hívtak: gyere, lesz egy kis bunyó a szomszéd utca bandájával. Nem mondom, egyszer-kétszer nem lehetett kivédeni, megakadályozni a verekedést, de azért egyre ritkábban fordult elő velem ilyesmi. — Aztán már komoly, felnőtt versenyzői évek következtek, távol Angyalföldtől, távol a Vasastól... — Igen, egy időre kikerültem a XIII. kerület hatósugarából, de visszavezetett az utam: utolsó olimpiai bajnoki címemet a Vasas versenyzőiéként nyertem. Angyalföld ma is jó termőtalaj — Milyen emlékei vannak a Vasasról? — Akkoriban nagyon jó volt mindenhol a kollektív szellem, így a Vasasban is. Nem beszélve arról, hogy olyan egyéniségek voltak a klubtársaim, mint Torma, Sturm, a Bene testvérek... — A mai Vasasról milyen a véleménye? — Sajnos nem a legjobb. Bár megváltoztak a társadalmi viszonyok, azért Angyalföld ma is Angyalföld: jó termőtalaj. Ráadásul a Vasasnak kitűnőek a lehetőségei. Jó' helyen van, jó a létesítményhelyzete... szóval minden adott volna ahhoz, hogy kiemelkedő munkát végezzen a szakosztály. Ezzel szentben: tizenkét éve van sportiskolájuk, de még egyetlen saját nevelésű öklöző sem került ki tőlük. Hogyan lehetséges ez? Tudom, ma már nagyon nehéz leasalogatni a ringbe a gyerekekeket, nehéz megtartani is őket, de nem lehetetlen. Jó szervező munka kell hozzá, meggyőző erő, agi- tatív készség. S ha már sikerült valakit becsalni az ökölvívó terembe, jó pedagógiával meg lehet, meg is kell tartani. — Tehát többet vár a Vasastól... — Lényegesen többet. A hagyományok is ezt kívánják ettől az egyébként nagyszerű és általam nagyra becsült klubtól. — Most ötvennégy éves. Idestova huszonhat éve nem jár Angyalföldre ... Elképzelhető, hogy egyszer újra visszavezet az útja? — Nem tudom. Felelőtlenség lenne azt állítanom, hogy igen. De mi az, ami kizárt a magyar sportban? Most egyelőre szövetségi kapitány vagyok, s a válogatottakból igyekszem kihozni a maximumot ... Gedó Györgyből is, aki a Vasas öklözője, és már nyert egyszer olimpiát... Újra órájára nézett, s most már visszavonhatatlanul indult. De kifelé menet még hozzáfűzte a mondottakhoz: — Jól esett újra beszélni a múltról. Van egy sláger, többször hallottam már, az jutott eszembe. Biztosan ismeri: „filléres emlékeim, oly drágák nekem” — ezt éneklik. Hát én is így vagyok evvel... N. P. ANGYALFÖLD 15
