Angyalföld, 1978 (3. évfolyam, 1-4. szám)
1978. március / 2. szám
VAVRINECZÉK ARANYLAKODALMA Manapság, amikor egyre gyakrabban hallunk rövidke hónapok, évek után felbomlott házasságokról, valljuk be, csodálkozással vegyes tisztelettel emlegetjük azokat, akik ritka jubileumot, házasságkötésük 50. évfordulóját ünnepük. Egy fél évszázad megannyi nehéz, kedves, fájó vagy éppen vidám pillanata elevenedik meg a Váci út 62. számú toronyház harmadik emeleti lakásában, ahol Vavrinecz József és felesége az együtt töltött 50 esztendőre emlékeznek. Előkerül az ilyenkor elmaradhatatlan fényképalbum, s a megsárgult fotók elindítják az emlékezés furcsán összefonódó láncolatát. Vavrinecz József szavai nyomán feltárul az elkötelezett munkások családjának gondokkal, nélkülözésekkel teli sorsa: — Apám vasutas volt, öten voltunk testvérek. Korán kenyérkereset után kellett néznem. Alig voltam 14 éves, amikor már apám mellett dolgoztam a vasútnál. 1916-ban Érsekújvárra szöktem, vonatkísérő lettem. 1917-ben a felvidéki falvakban szerveztem a fiatalokat az ifjúsági mozgalomba. Illegális felvonulást szerveztünk a vörös zászlóval, tizennyolcunk ellen bírósági eljárás indult, de besoroztak, s így a bevonulás megmentett a felelősségre vonástól. De Józsi bácsi a hadseregben sem tagadta meg nézeteit. Mivel jól beszélt szlovákul, tolmácskodott a barátkozó, az új eszmékkel ismerkedő katonák között. Aztán leszerelése után — mivel félt, hogy újból behívják katonának — szülőföldjéről, Szlovákiából Magyarországra szökött. A vasútnál nem alkalmazták, de egy kommunista társa hozzásegítette, hogy Kőbányán, a Lámpagyárban munkát kaphasson. Aztán a véletlen úgy hozta, éppen a felesége egyik rokonánál talált albérletet. Megismerkedésük egy egész életre meghatározta a sorsukat. — Nehéz évek voltak. A válság idején épp csak tengődtünk, igen rossz körülmények között éltünk. Csak nagysokára sikerült egy elfogadható szobát bérbe vennünk — emlékszik vissza Józsi bácsi. — Három műszakba jártam, kilométereket bicikliztem a munkahelyemig, villamosra nem költhettem, spórolnunk kellett. A zománc osztályon együtt dolgoztam orosz fehér emigránsokkal, akiket próbáltam meggyőzni a mi igazunkról. Munkatársaimmal nyolcnapos sztrájkot szerveztünk, magasabb bért, jobb szociális körülményeket követeltünk. Emiatt a lágyítóba tettek, ahol 1800 Celsius fok volt a hőmérséklet. Ebben az üzemrészben a munkatársaimtól elszigeteltek, s mivel külföldi állampolgár voltam, háromhavonként a rendőrségen jelentkeznem kellett. A kimerítő : munkát Józsi bácsi nem bírta. Az Angol— Magyar BanJk Andrássy úti gépkocsiszalonjában bemutató sofőr lett, az apósa segítségével. Ezt követően taxisofőrként dolgozott évekig. — Versenyeztek értem a taxitulajdonosok — mondja mosolyogva. — A felszabadulás után már a Philaxia vállalatnál dolgoztam, ugyancsak gépkocsivezetőként. Ezután több vállalatnál dolgozott, de az autóhoz nem lett hűtlen, mert utolsó munkahelyéről, a Cirkusz Vállalattól 1960-ban sofőrként ment nyugdíjba. — Bizony nem voltak köny- nyű évek — veszi át a szót most a felesége. — Varrónőnek tanultam. Nagyon sokat kellett öltögetnem a betévő falatért, s 23 évig házmester- kedtem is. De azért szép volt. A második világháború nehéz esztendeiben minden munkát el kellett vállalni, hogy megélhessünk, akkor minden megkeresett fillér duplán számított. Soha nem felejtem el, hogy a bombázások idején a pincékbe menekülő lakók, félig tréfásan, félig komolyan Zrínyi Honának neveztek el. Azzal érdemeltem ki ezt a nagyon megtisztelő elnevezést, hogy légiriadókor mindig utolsónak mentem le a pincébe, azért mert a szűkösen éló házlakóknak főztem az ételt és kábátokba, plédekbe burkolva azt is az óvóhelyre vittem. A félelem közepette is jó érzés volt tudni azt, hogy ha kevés, és talán nem Is a legjobb az az étel, de legalább van mit a szánkba tenni. Vavrlneczné egyébként kitűnő szakácsnő is. A háború alatti főzőcskézés felidézése jobbnál jobb receptek, szakácsfortélyok sorozatát juttatja eszébe. Ezeket azóta továbbadta egyetlen lányának, a család nem kis őrömére. Vera lányuk férjhezmenete- le után sem szakadt el szüleitől, a szomszéd utcában lakik, ö már tanult ember lett, érettségizett, könnyebben él, mint a szülei. — Nagy már az unokánk Is — dicsekszik boldogan Vavri- neczné. — 22 éves, katonaviselt, nemrégen nősült. Tudja, jó érzés, hogy még őt is segíteni tudtuk a házasélete kezdetén. Autónyeremény-betéten nyertünk egy kocsit, az árát a lányunk kapta meg. ö aztán a fiának adta ,hogy Újpesten házat vehessenek maguknak, ne kelljen nekik albérletben tölteni éveket, mint nekünk annakidején. — De azért nem mondtunk le arról az álmunkról, hogy autónk legyen — veti közbe a férje. — Van még másik gép- kocsi-nyereménybetétünk is, hátha ismét ránk kacsint a szerencse. Akkor aztán bejárjuk az egész országot, megnézzük minden nevezetességét. Elfogynak az emlékek, miként az albumból a nézegetni való, s a családtagok szerete- tétől, tiszteletétől övezett csendes mindennapokra terelődik a szó. A családi körben tartott felejthetetlen ünnepi vacsorára, ahol Vavrinecz Józsefnek és feleségének hosszú életet, sok örömet és boldogságot kívántak szerettei. A jókívánságokhoz ml Is csatlakozunk. Szép György 14 ANGYALFÖLD
